Mit változtat két ember kapcsolatának autentikusságán az, ha az egyik, vagy mindkét fél mással vagy másokkal is intim viszonyt tart fenn? Sokak szerint a külső kapcsolat ténye mindent megkérdőjelez, ami az eredeti kapcsolatban történt, mert az már nem úgy igaz, ahogy gondoltuk, vagy egyáltalán nem is igaz semmi… De mi nem igaz belőle? Miért befolyásolná a másik, tőlünk független kapcsolat azt, amit mi megéltünk?



Miért ne lehetne igaz, hogy szeretnek bennünket, ha mást is szeretnek? Vagy mással is lefeküdtek, de nem szeretik? Sem egyik, sem másik esetben nem kell, hogy hazugság legyen az irántunk érzett szeretet/szerelem. Ha mégis hazugság, akkor nem a külső kapcsolat miatt nincs meg ez az érzelem, az már attól függetlenül sem volt meg. És, ha mégis azt hazudták nekünk, hogy szeretnek, akkor arra kell rákérdeznünk, hogy miért kell nekünk erről hazudni…

Szerencsére nincsenek igazi gondolatolvasók, mert akkor lennénk csak nagy bajban… Egy sci-fi sorozatban például egy fiatal srácot azzal vert a sors, hogy hallotta mások gondolatait, így a barátnői titkos véleményét is arról, hogy ki csókol jobban, ő vagy a lány exe, vagy hogy mennyire tartják őt éretlennek, szegénynek, komolytalannak…

Se az nem jelentett megoldást, hogy hallgat a képességéről, hiszen a számára kellemetlen igazságokat úgyis megtudta, akár akarta, akár nem. De az se segített, mikor elmondta, milyen képességgel rendelkezik: egyetlen nő se bírta elviselni, hogy belemásszon a fejébe. Hiszen minden nőnek tetszenek más férfiak is, és gondol rájuk, hát még ha a nők tudnának belenézni a férfiak fejébe, az milyen katasztrófához vezetne...

Sosem csak ketten vagyunk egy kapcsolatban, legalább gondolatban ott vannak velünk mások is, az érzelmeink sokrétűek, keverednek, változnak, és sokkal jobban járunk, ha ezt elfogadjuk, mint ha egy teljesen fals álomvilágba kapaszkodunk, amelyben csakis csalódhatunk. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a partnerünk máshoz fűződő múltbéli vagy jelenlegi kapcsolata, mások iránti érzelmei érvénytelenítik a mi közös kapcsolatunkat, érzelmeinket, akkor gyakorlatilag lehetetlenné tesszük a magunk számára, hogy higgyük bármilyen szerelmi/erotikus tapasztalat valódiságában.  

Ha viszont elfogadjuk, hogy nem vagyunk egyetlenek, ahogy a partnerünk sem egyetlen számunkra,   akkor nem kell hatalmas sokkokat átélnünk és mindent kidobnunk a kukába, amit éreztünk. Ahogy attól a kérdéstől sem kell félnünk, hogy milyen volt az előző partner az ágyban, és mennyit jelentett az első szerelem… Vannak pszichológusok, akik szerint ezekre a kérdésekre nem szabad másképp válaszolni, mint úgy, hogy az már elmúlt és nem számít, most te vagy a fontos… De ha így nyilatkozunk volt szerelmekről, nem azt az érzetet erősítjük-e, hogy majd mi is lényegtelenné válunk a partnerünk számára? Vagy ha nem válunk azzá, majd ezt fogja hazudni rólunk?

Milyen felszínes megközelítési mód, hogy csak akkor érezzük magunkat biztonságban egy kapcsolatban, ha a partnerünk megtagadta elmúlt szerelmeit (még akkor is, ha szép emlékeket őriz róluk), és megtagadja jelenlegi vágyait, magyarul totálisan hamis képet várunk tőle, csak, mert félünk. Hogy pontosan mitől, az nem világos, hisz nem a hamis kép kivetítése fogja biztonságossá tenni a kapcsolatot, mi több, ha csupa fals információt várunk el a partnerünktől, eleve fel is mentjük az alól, hogy őszinte legyen.

De önmagunkat is felmentjük – hiszen azt hihetjük, hogy ő is csak akkor érzi magát biztonságban, ha bagatellizáljuk az exeinkhez fűződő érzelmeinket, és letagadjuk, ha vele párhuzamosan másra is gondolunk, vagy még egyebeket is művelünk.

Vagyis amíg a monogámia hívei folyamatosan szajkózzák az őszinteség mindenek fölött valóságát, arra biztatnak, hogy hazudjunk a vágyainkról és érzelmeinkről, mert ezzel biztonságérzetet adunk a partnerünknek. Nemrég például egy szexualitásról szóló tanácsadó cikkben azt olvastam, hogy a jó szexhez vezető út az, ha bevalljuk egymásnak vágyainkat, de persze csakis a monogámia keretein belül megvalósíthatóakat. Most akkor döntsék mér el, hogy mi a jobb, ha bevalljuk a valódi vágyainkat, vagy, ha cenzúrázzuk, amit mondunk?

A szex nem az a terep, ahol jól jönne a cenzúra… Még csak nem is arról volt szó, hogy ezeket a vágyakat meg is akarnánk élni, de hogy be se vallhatjuk? Hallgassa el egy férfi, hogy szívesen szexelne két nővel egyszerre (mint a férfiak túlnyomó többsége), csak azért, mert ez féltékennyé teszi az asszonyt? És az asszony tegye ugyanezt? Emellett meg beszéljenek őszintén a vágyaikról?

Visszatérve az eredeti kérdésre: nem hiszek abban, hogy a hűtlenség puszta ténye érvénytelenítene egy kapcsolatot: ami abban a kapcsolatban megtörtént, az úgy történt, ahogy… Nyilván soha nem fogjuk megtudni, hogy a partnerünk hogyan élte meg azt, amit ugyan közösen tapasztaltunk, mégis teljesen más szemszögből. Attól, hogy ő közben másra is gondolt, még ott volt velünk, és mielőtt felháborodnánk azon, hogy másra gondolt, emlékezzünk vissza, mi hányszor gondoltunk másra. Amit pedig akkor tesz, amikor nem vagyunk vele, nem velünk teszi, hanem valaki mással. Vagy önmagával.

Szóval kevesebb félelem, kevesebb görcsölés, több nagyvonalúság és nem kényszeres, hanem laza őszinteség. Ez tenné biztonságosabbá a kapcsolatokat, nem az olyan hazugságok, mint hogy „senki más nem számított soha, csak te…”