Számos újságíró tollából olvastam már szösszeneteket, melyekben leírják, hogy regisztráltak egy társkeresőre, ha már ott vannak, akkor nőként és férfiként is, majd hosszabb-rövidebb időt töltenek el az oldalon... (Olykor csak egy estét.) Ezt követően nagy mellénnyel lesújtó véleményüknek adnak hangot a színvonalat és elsősorban a férfiak gyengeségeit illetően – merthogy leginkább a férfiak válaszolnak, a nők sokkal tartózkodóbbak, úgy kell levadászni őket. Főleg, mert a kíváncsiskodók általában szintén nők.



Van olyan, aki viszi a balhét, hogy ő nem „igazi” társkereső, csak írni szeretne a témáról, de van, aki úgy tesz, mintha valóban viszonyra vágyna… Végül is valószínű, hogy eléggé más eredményt kap akkor, ha játékosnak tetteti magát, mint akkor, ha a külső megfigyelő pózában tetszeleg.

Nemrég egy olyan hölgy jelentetett meg könyvet a hűtlenséges társkeresésről, aki úgy tett, mintha valóban részt venne a játékban: Pamela Haag történész Marriage Confidential című művében írta meg tapasztalatait.



De könyörgöm, milyen tapasztalatokra tesz szert valaki, aki csak a felszínt kapirgálja? Akinek 250 kalandot kereső férfi írt, de egy nő sem, annak ellenére, hogy férfi nicket is választott magának – ő a hölgyek inaktivitásából például azt a következtetést vonta le, hogy női felhasználók nincsenek is. Nem tudom, hogy az adott társkeresőn voltak-e nők, de hogy a viszonyon például vannak, az egészen biztos – viszont nem akármilyen szöveggel szólíthatók meg. Vagy Pamela nem érzett rá, hogyan kellene megszólítani ezeket a kalandra vágyó asszonyokat vagy az oldal nem igazi hűtlenséges társkereső. Ezt nem tudjuk eldönteni, az viszont izgalmas kérdés, hogy egyáltalán mi kell ahhoz, hogy valaki komoly betekintést nyerjen a hűtlenek világába.

Szerintem például az, hogy maga is érintett legyen. Fel lehet hozni érvként, hogy a drogosokat is kutathatja az, aki sose vett szert magához, de sose lesz olyan mély ismerete a témáról, mint annak, aki maga is része volt annak a szubkultúrának. Ráadásul a drogosokhoz hasonlítani a hűtleneket (ahogy a Pamela Haad könyvéről író Jefferson M. Fich teszi), nem igazán szerencsés: a hűtlenek nem szenvedélybetegek, hanem normális emberek, akik nem tagadják meg saját vágyaikat. (Kanos férfiakként definiálni azokat az embereket, akik szeretnének szexuális kapcsolatot létesíteni, olyan elfogultságot tükröz, amit egy cikkíró szerintem nem engedhetne meg magának.)

Ráadásul a Haag által meginterjúvolt férfiak nagy része egy olyan oldalon próbált hűtlenné válni, ahol talán eleve nem is voltak nők, vagyis a „kutató” nem hűtleneket, hanem kalandra vágyókat interjúvolt meg… Tudom, hogy egyesek szemében a két dolog egy és ugyanaz, de mi tudjuk, hogy nagyon nem.

Ha már párhuzam: vajon az olyan pszichológusnak hiszünk inkább egy házasságról, párkapcsolatról szóló könyv kapcsán, aki cölibátusban él, esetleg katolikus pap és hivatalosan még a szextől is el van tiltva, vagy az olyannak, aki már kipróbált egy vagy több hosszú kapcsolatot, és személyes tapasztalatait is meg tudja velünk osztani? Nem tudom, ki hogy van vele, de én eleve el se olvasok olyan könyvet, amit papok vagy szerzetesek írtak a házasságról, nem vagyok rájuk kíváncsi. Én se fantáziálok össze egy könyvecskét a hegymászásról, mert nincs róla fogalmam, még akkor sem, ha ismerek hegymászókat.

Nos, a hűtlenségről is nehéz, illetve hiteltelen úgy írni, hogy sosem voltunk érintettek, aktív félként.

A másik kérdés, amit Fich feszeget, hogy mennyire etikus kalandot kereső nőnek (mi több, férfinak) kiadni magunkat, ha valóban kutatók vagyunk… Csak, mert a hűtlenkedni szándékozó férfiak/nők is hazudnak otthon, már ezt is lehet? (Amúgy ez ismét csak feltételezés, hiszen létezik nyílt házasság, egyesek úgymond engedéllyel regisztrálnak ilyen oldalra).

Nem hiszem, hogy ez a kutatás egészét tekintve túl érdekes lenne… A társkeresőzés mindig játék is, bújócska, ahol ezerféle motivációja lehet egy-egy embernek. Még azt is simán el tudom képzelni, hogy Pamela Haag vagy bárki más kutatási céllal regisztrál, aztán belemerül egy ismerkedésbe, és a végén valóban félrelép. De kár, hogy ezt akkor se vallaná be, ha igaz lenne!

Mert a házasságról vagy akár a női/férfi agyról szóló könyvekbe mindenki szabadon ír magánéleti anekdotákat (sokszor ezzel érvelve, hogy lám, ilyenek a nők/férfiak, mert az én akárkicsodám is), viszont a hűtlenségről, vagy az az iránti vágyról szóló műben a szerző maximálisan tartózkodik annak kifejtésétől, hogy őt megérintette-e az elcsábulás szele? Vagy el is csábult?

További érdekesség a témával kapcsolatban, hogy Fich megállapítja: Haag nem kutató, de ha kutató volna, erre a témára akkor se kapott volna támogatást, mert a kutatási módszere hazugságot is tartalmazott, hiszen másnak adta ki magát, mint aki… Azért kíváncsi lennék, arra lehetne-e kutatási pénzt kapni, hogy valóban szeretőt keresünk, mert, ha igen, máris pályázom.

A lényeg számomra az, hogy se egy hűtlenségi társkeresőről nem lehet komolyan írni, ha soha nem randizunk senkivel, illetve soha nem merülünk el igazán annak dinamikájában, ha mindig csak az első pár levélváltásig jutunk el, meg a hűtlenségről se hiteles úgy írni, hogy teljesen kihúzzuk magunkat belőle, sőt, még hangoztatjuk is, hogy mi véletlenül sem, és a szüleink se, és ha mégis, akkor mi erről nem akarunk tudni… De amíg ilyen képmutató lesz a világ, addig maximum színészek és celebek vállalják fel, hogy magánéletükben ilyesmi is előfordul, kutatók sose…