Ha egyszer vagy többször hűtlenek voltunk, és nem buktunk le a történések idején, illetve a partnerünk nem bukott le, hiába vagyunk már rég túl az egészen, lehet, hogy időzített bombán ülünk. Sosem tudhatjuk, mikor pattan ki egy titok... A krimiírók szerint nincs olyan titok, ami előbb-utóbb ki nem derülne, én azért nem vagyok ennyire fatalista, szerintem jóval több történet marad örökre homályban, mint amennyi lelepleződik, de a dolog természeténél fogva csak arról tudunk, ami kiderül.
Ha maradt bármilyen nyoma a hűtlenségnek, levelek, e-mail-ek, fényképek, és ezeket nem semmisítjük meg (vagy a partnerünk nem teszi), egyszer valaki megtalálhatja. Ha továbbra is beszélő, levelezős kapcsolatban állunk, és óvatlanabbul folytatjuk a kommunikációt, abban pedig utalunk a múltra, ugyancsak lebukhatunk. A kérdés: miként reagál az a házas- vagy élettárs, aki már a történetek után szerez tudomást a viszonyról? Lehet, hogy meg se említi a felfedezését, hiszen minek bolygatni, ami már úgyis elmúlt. (Szerintetek van elévülési idő?) Lehet, hogy mindent átértékel egy sok évvel ezelőtti eset miatt is. Ha a nő hűtlensége derül ki, a férfi megkérdőjelezheti, hogy a gyerekek tényleg az övéi-e. Kérhet apasági tesztet. (És rájöhet, hogy mégse számít, ki a biológiai apa.) Feltételezheti, hogy noha az adott viszony már elmúlt, azóta volt vagy van másik - ez vagy igaz, vagy nem, de mindent felesleges kitálalni.
Ha kiderül számára a volt szerető kiléte, dönthet úgy, hogy megkeresi és számon kéri rajta, hogy tehette. Vagy egyszerűen csak megpróbálja megismerni. Miként reagáljon a volt szerető erre a megkeresésre? Ha tudjuk, hogy a partnerünk lebuktatott, figyelmeztessük-e a volt szeretőt? És, ha kérdőre vonnak, mit lépjünk?
Attól függően, mennyire régen történtek a dolgok, és mennyire volt komoly az egész, más és más módon fogjuk persze kezelni a krízist - amennyiben krízist okoz a lelepleződés. Ha nem volt nagy jelentősége, viszonylag könnyű dolgunk lesz, őszinték lehetünk. Ha fontos volt, azt viszont nem kell feltétlen hangsúlyoznunk, amennyiben nem akarunk válást. Részletes vallomást nem tanácsolnék senkinek, még a sokat hangoztatott őszinteség nevében sem, kevés, a féltékenységtől feltüzelt vagy lebénult ember van, aki ezt ne fordítaná ellenünk előbb-utóbb. Minél kevesebbet mondunk, annál jobb. És próbáljuk kettőnk között tartani a problémát, ha egy mód van rá, ne keverjük bele a volt szeretőt. (Ha a bizonyíték alapján nem derül ki a kiléte, ne áruljuk el. Ha kiderült, figyelmeztessük, hogy ne érje váratlanul egy esetleges megkeresés.) A felelősség áttolása a másikra, csak, hogy mentsük a bőrünk, nem kóser. Lehet, hogy a házastársunk beveszi, mert ezt akarja hinni, de azzal se leszünk beljebb, ha botrányt csap és elszabadulnak az indulatok. (Főleg, ha az ex is házasságban él és már a viszonyunk idején is abban élt. Vagy, ha kistelepülésen élünk mindannyian, és a botrány megmérgezheti az egész környezetét.)
Teljes őszinteséget csak olyan kapcsolatban javasolnék, amelyben a hűtlenség mint téma nem elvakult indulatokat gerjeszt, például, mert már korábban kiderült, hogy a másik sem makulátlan, és folytattak már egymással olyan beszélgetést, ami biztosítékként szolgált a kölcsönös megértésről. De ha a kapcsolatok 1 ezreléke ilyen, akkor sokat mondtam. (Persze ezt is lehet vitatni.)
Ha megkeres a volt szeretőnk partnere, legjobb vagy nem reagálni (amennyiben ez lehetséges), vagy annyit mondani, hogy beszélje meg a saját férjével/feleségével, mert ez kettejük dolga. Nem vezet semmi jóra, ha magyarázkodni kezdünk, az ő meccsük az ő meccsük. Felnőtt emberek felnőtt döntéseket hoznak, általában senki nem kényszerből folytat házasságtörő viszonyt. (Ha erről lenne szó, akkor persze más a leányzó fekvése, de elég atipikus helyzet...)
Az is előfordulhat, hogy nem az egyikük partnere, hanem valaki kívülálló jön rá az egészre, és zsarolni kezd minket. A lehető legrosszabb engedni egy ilyen zsarolásnak, akkor már inkább a lebukás. A zsaroló természetéhez hozzátartozik, hogy soha nem hagyja abba, ahogy azt a bűnügyi regényekből tudjuk. Legegyszerűbb szakítás után megsemmisíteni a bizonyítékokat, ha nagyon félünk a lebukástól. De persze ehhez ketten kellenek és valljuk be, legtöbbünknek nehezére esik érzelmi jelentőségű leveleket, fotókat kitörölni.
Veletek megtörtént már, hogy időzített bomba robbant az életetekben? Vagy ti robbantottatok más életében? Esetleg úgy érzitek, hogy bármikor robbanhat? Aggódtok a múltbéli félrelépések miatt, vagy nem tartotok semmitől?