A klasszikus monogámián kívüli élet rendkívül sokszínű, és valószínűleg többeket érint, mint azt gondolnánk... Ráadásul nem minden ember hagyja magát begyömöszölni a poligámia (itt: több embert összefogó házasság), a szimpla hűtlenség és az. ún. etikus hűtlenség (vagy etikus nem-monogám megoldások) valamelyikének definíciójába.



Ha már végképp nem tudnak mit kezdeni egy ember viselkedésével a kutatók, akkor beteszik a "kapcsolati anarchia" (Relationship Anarchy) nevezetű fakkba. Persze nem csak a kutatók teszik be, hanem létezik egy ilyen mozgalom is, de mint minden esetben, lehetünk úgy egy életfelfogás követői, hogy fogalmunk sincs arról, ez az életfelfogás egyben mozgalom is.

Noha a kapcsolati anarchia a politikai anarchia alapvetését teszi magáévá, illetve annak tanait alkalmazza, nem feltétlenül kell anarchistának lenni ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogy ők. Visszautasíthatjuk úgy is a társadalmi kényszereket és struktúrákat, hogy közben azok között élünk. Viszont az akár mozgalmár, akár csak mezei kapcsolati anarchisták az átlagnál kevésbé bírják a kívülről rájuk kényszerített szabályokat, a szerintük elavult társadalmi nézeteket. (Ez olyan irányba is elmehet, hogy a heteronormatív, vagyis a heteroszexualitást normaként értelmező nézettel is szemben állnak.)

A virtigli kapcsolati anarchista nem tesz különbséget szerelmi/szexuális kapcsolat és barátság között, nem tartja fontosabbnak a szerelmi/szexuális viszonyokat más viszonyoknál. Persze lehetünk életvitelszerűen anarchisták úgy is, hogy mi ezt másképp gondoljuk, nem is tudom, hogy ettől még anarchistábbak leszünk-e vagy pont fordítva.

A lényeg az, hogy számukra nem léteznek általános és mindenféle kapcsolati formában betartandó szabályok, illetve az egyéni szabadságot a mindenkori szabályok fölé helyezik. Nem fognak úgy ragaszkodni az őszinteséghez és a mindent megbeszéléshez, mint a poliamórok, de tudnak több embert szeretni egyszerre, és részt vehetnek alkalmi szexkalandokban valamelyik partnerükkel vagy egyedül, anélkül, hogy ezért szemrehányást tennének maguknak - illetve ugyanezt természetesnek tartják az összes partnerük esetében is.

A kapcsolati anarchiát leginkább a nem hierarchikus poliamóriához szokták hasonlítani: míg a hierarchikus poliamóriában van egy fő kapcsolat és egy (vagy több) mellékkapcsolat, addig, ahogy a neve is mutatja, a nem hierarchikusban a kapcsolatok egyikének sincs prioritása, és senkinek nincs vétójoga. Tehát nem számít, hogy ki kivel él együtt, milyen régen vannak kapcsolatban, ha egyszer már a második vagy harmadik partner is bekapcsolódik, akkor ugyanannyi joga van, mint az elsőnek - persze, hogy ezt a gyakorlatban miként lehet megvalósítani, az egy teljesen más kérdés, de az angolszászok csak kategóriákban képesek gondolkodni.

Nehéz megmondani, hogy mi a különbség a kapcsolati anarchia és a teljes promiszkuitás között, ránézésre olykor nem sok, máskor viszont ég és föld. A teljes promiszkuitás (ha létezik ilyen egyáltalán) gyakorlatilag kizárja az érzelmeket és a tartós kapcsolatokat, de az is lehet, hogy az egyébként tökéletesen promiszkuis embernek van egyetlen, nagyon fontos ember az életében, aki iránt szerelmet érez, és az összes többi partner egyáltalán nem fontos a számára. Vagy az is lehet, hogy az, akibe szerelmes, nem hozzáférhető, elérhetetlen, esetleg aszexuális, és ő emiatt kavar annyi mással, lelkileg pedig csak ahhoz az egyhez kötődik.

Nem csoda, hogy a nem-monogám formációk ennyire sokfélék: az emberek hajlamai, elképzelései, szokásai és tapasztalatai sokfélék, hiába törekszik minden társadalom korlátozásokkal szabályozni a szexualitást és az érzelmeket, a tisztaság, a becsület, a kötelesség fogalmait használva. Sokszor pont azok teszik ezt hivatalból, akik egyébként magánemberként talán teljesen másképp élnek, mint ahogy az elméleteik szerint élniük kellene.

Ami a kapcsolati anarchiát illeti, noha szimpatikusnak tűnik, éppen attól lesz egy a sok közül, hogy mozgalom, és a szabálytalanságba is szabályokat helyez. Mert szép gondolat, hogy egyenlőség legyen a kapcsolatok között, de ez gyakorlatban lehetetlen, mindig lesznek fontosabb és kevésbé fontos kapcsolataink, még akkor is, ha ez nem kívülről ránk kényszerített fontosság, hanem érzelmi meggyőződésből fakad. És mikor kénytelenek vagyunk eldönteni, hogy mi a fontosabb, akkor nem menekülhetünk el a döntés elől. Bár hozhatunk rossz döntéseket, az is biztos.

Vagyis ez sem ideális megoldás: azt kinek-kinek magának kell kidolgoznia, ha valaha megtalálja egyáltalán...