Valószínűleg naivitás azt hinni, hogy pár száz éven belül sikerül széles körben elfogadtatni a nem monogám kapcsolati formák természetességét, de annak a kettős mércének a megszüntetése is reménytelennek tűnik, miszerint a nők szexuális hűtlensége elfogadhatlanabb, kevésbé érthető, a férfiaké viszont természetes.
Valójában ez persze hülyeség, és alapvetően arra a tévhitre alapozzák a védelmezői, hogy a férfi természeténél fogva szexuálisabb, a szexuális ösztönnek sokkal nehezebben ellenálló lény, mint a nő.
De hogy miért áll a társadalom érdekében, hogy ezt a tévhitet hangoztassa? Nagyon egyszerű: az apaság mindig bizonytalan, vagyis, ha a nőkkel elhitetjük, hogy őket nem érdekli a szex, vagy ők természetüknél fogva monogámok és egyszerre csak egy pasit tudnak kívánni, ha pedig esetleg mégsem így éreznek, akkor velük van a baj, és szégyelljék magukat, nagyobb az esély rá, hogy a férfiak valóban a saját gyerekeiket nevelik fel, és a nők bűntudatosan inkább ellenállnak a kísértésnek. (Amúgy is jobban érdekli őket a környezetük véleménye, mint a férfiakat, és könnyebb őket marginalizálni… Főleg nőtársaik közösítik ki őket előszeretettel.)
Ráadásul az az elképzelés, hogy a nők felszabadultak lehetnek szexuálisan, egészen rémisztően hat a férfiak többségére. Ezért is jön kapóra, hogy ha már a vallás kevésbé tud hatni a lányokra, a szépségipar megteszi a magáét: ha azt sugallják neked, hogy soha nem vagy elég szép ahhoz, hogy igazán szexinek és magabiztosnak érezd magad, akkor az is jól visszafog majd a szexualitásod szabad kiélésében, hiszen aki szégyelli a testét, az nem tudja igazán élvezni a szeretkezést.
Egyszer érdemes lenne megszámolni, hogy naponta hány olyan hírrel szembesülünk, amelyben arról van szó, hogy egy nő miért nem elég szép, nem elég vékony, még ha szupermodell vagy világhírű színésznő is, vagyis valószínűleg nagyságrendekkel előnyösebb külsejű, mint az olvasó… Minden ilyen kis színes baromság szög a felszabadult szexualitás koporsójába.
De ha ez még nem lenne elég, akkor jönnek a guruk és terapeuták, akik szexfüggőségről, szerelemfüggőségről, felelőtlenségről papolnak, és el akarják nekünk magyarázni, hogy a monogámia miért egyedül üdvözítő, és miért nem lehetünk több emberbe szerelmesek, vagy miért kéne tudatosan irtanunk magunkból a vágyat, amely nem a hivatalos partnerünkre irányul. Ebben látszólag egyenrangúság uralkodik: nőtől és férfitól egyformán elvárják, hogy tegye fel a szemellenzőt, és csak egy irányba fusson, érezzen, minden másban legyen aszexuális.
Ha ez mégsem jön össze, akkor pedig érezzen mély bűntudatot, vallja be vétkeit, viseljen el a partnerétől minden hisztit és megalázást, mert akit megcsalnak, annak joga van úgy éreznie magát, mintha meghalt volna valakije és úgy viselkednie, mint egy dühöngő őrültnek, mindez teljesen oké, és akár évekig is csinálhatja…
Túl sokan támogatják a féltékenység „indokolt” megnyilvánulásait, és nemrég egy európai ország bíróságán még azt is kiejtette a száján egy férfi bíró, hogy a feleség hűtlensége érthetővé teszi, hogy a férj bántalmazza az asszonyt, mert ez annyira megalázó a számára, hogy okkal borította el az agyát a vér. Biztos vagyok benne, hogy ellenkező esetben nem lett volna ilyen „megértő”.
De térjünk vissza a terapeutákhoz, és ne az olyanokhoz, akik mindössze valami gyorstalpaló tanfolyamon szereztek papírt, vagy önjelölt guruk: konkrétan diplomás pszichoterapeutákról lesz szó. Willard Gaylin, amerikai pszichoanalitikus érdekes kísérletnek vetette alá a kollégáit.
Két csoportra osztotta őket és elképzelt hűtlenségi eseteket mesélt el nekik: a lényeg minden esetben ugyanaz volt: az egyik partner félrelép, és ezt követően intenzív bűntudatot érez: emiatt fordul terapeutához. A sztorik egyetlen dologban különböztek: az egyik csoportnak úgy adta elő a történetet, hogy a férj a hűtlen, a másikban meg úgy, hogy a feleség. Egyéb különbség nem volt.
Az esetek ismertetése után Gaylin arra kérte a kollégákat, hogy elemezzék a történteket. És kirajzolódott egy furcsa (vagy talán nem is annyira váratlan) különbség: a terapeuták másképp ítélték meg a férfiakat, és másképp a női hűtleneket. A nők esetében magát a félrelépést látták a viselkedés ún. neurotikus elemének, az ehhez kapcsolódó bűntudatot logikus következményként kezelték. Tehát, ha egy nő félrelép, akkor a hűtlenséggel kell foglalkozni mint fő problémával…
A férfiak esetében csak a bűntudatot értékelték neurotikus elemként, magát a hűtlenséget nem, tehát a probléma szerintük az, hogy vajon mitől érez egy férfi ilyen intenzív bűntudatot, és nem az, hogy miért csalja meg a feleségét. Vagyis ők is ugyanazt a sztereotípiát követték, mint amiről már a poszt elején szó volt: a férfiak részéről ez kvázi természetesnek számít, míg ha egy nő csinálja, akkor mindig valami súlyos oknak kell lennie a háttérben. Hiszen a nő az természetes módon monogám, a férfi meg nem.
Ugyanakkor az, ha egy nő bűntudatot érez, természetesnek számít (hiszen a társadalom annyira beléjük sulykolja, hogy ezt kell érezniük a szexualitással kapcsolatban), ha egy férfit gyötri a bűntudat, az viszont már neurotikus tünet, hiszen a férfiakkal megbocsátóbbak vagyunk, és ezért nekik is könnyebben meg kellene tudniuk bocsátani önmaguknak.
Nos, ennyit az egyenjogúságról… A jó persze az lenne, ha senki nem tekintené neurotikus elemnek a hűtlenséget, maximum azt, hogy valaki emiatt extrém bűntudattal küzd.
Valójában ez persze hülyeség, és alapvetően arra a tévhitre alapozzák a védelmezői, hogy a férfi természeténél fogva szexuálisabb, a szexuális ösztönnek sokkal nehezebben ellenálló lény, mint a nő.
De hogy miért áll a társadalom érdekében, hogy ezt a tévhitet hangoztassa? Nagyon egyszerű: az apaság mindig bizonytalan, vagyis, ha a nőkkel elhitetjük, hogy őket nem érdekli a szex, vagy ők természetüknél fogva monogámok és egyszerre csak egy pasit tudnak kívánni, ha pedig esetleg mégsem így éreznek, akkor velük van a baj, és szégyelljék magukat, nagyobb az esély rá, hogy a férfiak valóban a saját gyerekeiket nevelik fel, és a nők bűntudatosan inkább ellenállnak a kísértésnek. (Amúgy is jobban érdekli őket a környezetük véleménye, mint a férfiakat, és könnyebb őket marginalizálni… Főleg nőtársaik közösítik ki őket előszeretettel.)
Ráadásul az az elképzelés, hogy a nők felszabadultak lehetnek szexuálisan, egészen rémisztően hat a férfiak többségére. Ezért is jön kapóra, hogy ha már a vallás kevésbé tud hatni a lányokra, a szépségipar megteszi a magáét: ha azt sugallják neked, hogy soha nem vagy elég szép ahhoz, hogy igazán szexinek és magabiztosnak érezd magad, akkor az is jól visszafog majd a szexualitásod szabad kiélésében, hiszen aki szégyelli a testét, az nem tudja igazán élvezni a szeretkezést.
Egyszer érdemes lenne megszámolni, hogy naponta hány olyan hírrel szembesülünk, amelyben arról van szó, hogy egy nő miért nem elég szép, nem elég vékony, még ha szupermodell vagy világhírű színésznő is, vagyis valószínűleg nagyságrendekkel előnyösebb külsejű, mint az olvasó… Minden ilyen kis színes baromság szög a felszabadult szexualitás koporsójába.
De ha ez még nem lenne elég, akkor jönnek a guruk és terapeuták, akik szexfüggőségről, szerelemfüggőségről, felelőtlenségről papolnak, és el akarják nekünk magyarázni, hogy a monogámia miért egyedül üdvözítő, és miért nem lehetünk több emberbe szerelmesek, vagy miért kéne tudatosan irtanunk magunkból a vágyat, amely nem a hivatalos partnerünkre irányul. Ebben látszólag egyenrangúság uralkodik: nőtől és férfitól egyformán elvárják, hogy tegye fel a szemellenzőt, és csak egy irányba fusson, érezzen, minden másban legyen aszexuális.
Ha ez mégsem jön össze, akkor pedig érezzen mély bűntudatot, vallja be vétkeit, viseljen el a partnerétől minden hisztit és megalázást, mert akit megcsalnak, annak joga van úgy éreznie magát, mintha meghalt volna valakije és úgy viselkednie, mint egy dühöngő őrültnek, mindez teljesen oké, és akár évekig is csinálhatja…
Túl sokan támogatják a féltékenység „indokolt” megnyilvánulásait, és nemrég egy európai ország bíróságán még azt is kiejtette a száján egy férfi bíró, hogy a feleség hűtlensége érthetővé teszi, hogy a férj bántalmazza az asszonyt, mert ez annyira megalázó a számára, hogy okkal borította el az agyát a vér. Biztos vagyok benne, hogy ellenkező esetben nem lett volna ilyen „megértő”.
De térjünk vissza a terapeutákhoz, és ne az olyanokhoz, akik mindössze valami gyorstalpaló tanfolyamon szereztek papírt, vagy önjelölt guruk: konkrétan diplomás pszichoterapeutákról lesz szó. Willard Gaylin, amerikai pszichoanalitikus érdekes kísérletnek vetette alá a kollégáit.
Két csoportra osztotta őket és elképzelt hűtlenségi eseteket mesélt el nekik: a lényeg minden esetben ugyanaz volt: az egyik partner félrelép, és ezt követően intenzív bűntudatot érez: emiatt fordul terapeutához. A sztorik egyetlen dologban különböztek: az egyik csoportnak úgy adta elő a történetet, hogy a férj a hűtlen, a másikban meg úgy, hogy a feleség. Egyéb különbség nem volt.
Az esetek ismertetése után Gaylin arra kérte a kollégákat, hogy elemezzék a történteket. És kirajzolódott egy furcsa (vagy talán nem is annyira váratlan) különbség: a terapeuták másképp ítélték meg a férfiakat, és másképp a női hűtleneket. A nők esetében magát a félrelépést látták a viselkedés ún. neurotikus elemének, az ehhez kapcsolódó bűntudatot logikus következményként kezelték. Tehát, ha egy nő félrelép, akkor a hűtlenséggel kell foglalkozni mint fő problémával…
A férfiak esetében csak a bűntudatot értékelték neurotikus elemként, magát a hűtlenséget nem, tehát a probléma szerintük az, hogy vajon mitől érez egy férfi ilyen intenzív bűntudatot, és nem az, hogy miért csalja meg a feleségét. Vagyis ők is ugyanazt a sztereotípiát követték, mint amiről már a poszt elején szó volt: a férfiak részéről ez kvázi természetesnek számít, míg ha egy nő csinálja, akkor mindig valami súlyos oknak kell lennie a háttérben. Hiszen a nő az természetes módon monogám, a férfi meg nem.
Ugyanakkor az, ha egy nő bűntudatot érez, természetesnek számít (hiszen a társadalom annyira beléjük sulykolja, hogy ezt kell érezniük a szexualitással kapcsolatban), ha egy férfit gyötri a bűntudat, az viszont már neurotikus tünet, hiszen a férfiakkal megbocsátóbbak vagyunk, és ezért nekik is könnyebben meg kellene tudniuk bocsátani önmaguknak.
Nos, ennyit az egyenjogúságról… A jó persze az lenne, ha senki nem tekintené neurotikus elemnek a hűtlenséget, maximum azt, hogy valaki emiatt extrém bűntudattal küzd.