Hogy két férfi (egy asszony férje és külső kapcsolata) hogyan éreznek egymással kapcsolatban, az valahogy nem téma… A női szerzők inkább azt mesélik el, hogy bármilyen státuszú nők hogyan válnak a közös férfi „áldozataivá”, hiszen tulajdonképpen mindketten tőle és miatta boldogtalanok. Akár sajnálják egymást, akár irigylik, mindig az ő negatív érzelmeikről esik szó. Ha esetleg azokról a feleségekről is írnak, akik egyben szeretők, róluk is rendre kiderül, hogy nem elégedettek a helyzetükkel.
A novella szerzője, Kurucz Adrienn ugyanabból a sztereotípiából indul ki, mint a női szerzők általában: a szerető egyedülálló és magányos, valójában feleség akarna ő lenni, de pontosan tudja, hogy az esélytelen, de azért beletörődik a helyzetbe… Nagyon szépnek látja a feleséget (aki önmagát jellegtelennek gondolja, de hát ez is a férje hibája, hiszen olyan becenevet adott neki, ami tulajdonképp sértő), irigyli a közös nyaralásokat, azt, hogy a pasi az asszonyhoz megy haza, hogy őt vállalja fel.
De mit irigyel a feleség a férje szeretőjén, akit nem is ismer? Először is bombázónak képzeli, bármennyire is tudja, hogy a férjének nem az olyan nők tetszenek, akiket általában annak szokás tartani. (A szerető nem is bombázó, persze, mikor végül összefutnak, nem is sejtik, hogy egymást látják.) Irigyli a függetlenségét, a fiatalságát, azt, hogy a férje támogatja (persze inkább kitartottnak képzeli, mint keményen dolgozó szingli nőnek, aki valójában), a lakását meg filmekben látott szerelmi fészeknek, pedig a valóságban teljesen hétköznapi.
A novella üzenete körülbelül annyi, hogy nőnek lenni szívás, így vagy úgy az általunk szeretett férfiak játékszerei vagyunk. Igazából a szeretői és a feleség létnek egyaránt vannak árnyoldalai, a szépségeit meg leginkább csak azok veszik észre, akik nincsenek benne az adott helyzetben. Kiút nem látszik: egyik nő sem lázad a „sorsa” ellen…
Valójában eldönthetetlen, melyik a jobb státusz, de nem is muszáj eldönteni. A hasonló elbeszélések mindig azt sugallják, hogy a szereplők belesüppedtek az adott szituációba, hallgatnak a sérelmeikről, és nem is tesznek ellenük semmit. Még ha valami csoda folytán teljesülne is az álmuk, helyet cserélhetnének, akkor se lenne jobb nekik, mivel a női lét már önmagában megoldhatatlan probléma.
Persze, melyikünk nem érezte olykor szeretőként, hogy jaj, de lenne a feleség helyében, mikor épp nyaralni mentek családilag? Vagy kettesben… Hogy feleségként hányan irigyelték a szeretőt, az már nagyobb kérdés, mivel a feleség sokszor nem is tud a szeretőről… De hogy a poliamoria eseteitől eltekintve nem sokat tudunk egymásról, az biztos, és minél kevesebbet tudunk, annál többet képzelünk bele az adott helyzetbe.
Az elképzeléseink gyakorta irreálisak. Főleg, ha egy szerető még egyszer sem élte meg a pasiját hétköznapibb körülmények között, mondjuk még sose aludt vele, nem ment vele szabadságra… De már az sokat segít a reálisabb érzékelésben, ha 24 órát sikerül együtt töltenünk: annyi idő alatt nem lehet már egyfolytában szexinek lenni. Kiderülnek az emberi gyengeségek.
Ha a szerető volt már feleség vagy élettárs, akkor még kevésbé lesz hajlamos arra, hogy rózsaszín ködben képzelje el a családi életet, ahogy az a feleség vagy élettárs, aki már volt szerető, ugyancsak tisztában lesz a ténnyel, hogy mennyi prózai dolog kapcsolódik ehhez a státuszhoz is.
Egyébként szívesen vennék egy férfi által írt novellát, amiben férfi szemszögből jelennek meg ezek a viszonyok, de persze nem abból a perspektívából, hogy ki kit belezne ki legszívesebben. Mert a nők beletörődéséhez hozzá vagyunk szokva, de a férfiaktól a társadalom hagyományosan azt várja, hogy ne tűrjék el, ha a partnerük mással is kavar. És vajon a férj irigyli-e a szeretőt vagy a szerető a férjet? Vagy egyik se irigykedik?