Egyesek ezt azonnal felvállalják, kockáztatva, hogy rövid úton ott is hagyják őket, mások azonban ködösítenek egy ideig, akár hetekig is, azzal biztatva a partnert, hogy majd lehet velük találkozni, csak most épp ilyen meg olyan problémák vannak, sok a meló, családi program, felújítás, betegség, és így tovább.
Ha a kontakt intenzív és kialakul valami szexuális, vagy akár szellemi feszültség is a két ember között, akkor ezt el lehet húzni egy ideig… Főleg, ha nem nagyon gyakorlatias a túloldalon lévő fél és nem kérdez bele kerekperec. Aztán egy idő után lehull az álarc és a másik is megérti, hogy valódi találkozásban jobb nem reménykedni, az egész történet soha nem fog kilépni a valóságba, vagy ha mégis, akkor az egy vagy két alkalom lesz, tehát erre bármit építeni lehetetlenség.
Felmerül ilyenkor a kérdés, hogy érdemes-e ilyen, teljesen virtuális kapcsolatot fenntartani (amibe még a telefon és a videocset is belefér, de nincs hús-vér találkozás), vagy ez inkább rombol bennünket, kikészít, ha csakis a saját magunkat kényeztethetjük és hosszú távon több kárt okoz, mint amennyi gyönyört…
Nyilván nagyon nem mindegy, hogy az, aki egy ilyen kapcsolatban éli meg a szexualitását, közben egy teljesen intimitásmentes fő kapcsolatot tart fenn és valóban nem érinti senki, nem bújhat össze senkivel, vagy az intimitás adott valahol máshol, de nem elég vagy nem elég változatos, bizonyos dolgok tabunak számítanak a kapcsolatban, ezért keres valaki mást vagy valakiket.
Vagy a szexmentes fő kapcsolata mellett van egyébként valódi szex- és érzelmi kapcsolata mással, egy szeretővel, baráttal is, és a totálisan virtuális csak kiegészítés, de nem ebből áll az élete… Akinek nem kell csak a virtuálisra szorítkoznia, annak nem zsákutca ez a fajta kapcsolat, de aki semmi mást nem ér el, annak lehet, hogy nagyon nem tesz jót, mert ez csak kicsit jobb, mint a pornónézés…
Persze érthető: az ember nem akarja felrúgni a házasságát, a szépen kialakított egzisztenciáját, óvja az otthonát, játssza a tisztességes családapát, családanyát, sokszor már nagyapát és nagymamát, hiszen sokan akkor is folytatják ezeket a virtuális kalandokat, amikor már mások lemondtak a szexualitás minden formájáról…
Évtizedes élethazugságban leledzenek és lehet, hogy soha nem fog kiderülni, hogy kik is valójában… Félnek az érzelmektől, lehet, hogy már nem is tudnának szexelni, mert annyira régen nem voltak senkivel. De a vágy még ott van bennük és szeretnének valakivel kapcsolódni, ha másképp nem is, akkor így.
Távol álljon tőlem, hogy bármi rosszat mondjak róluk, csak úgy érzem, nem éri meg ez az örökös rejtőzködés és az énünk fontos részének ilyen feladása… Nem mindenkinek olyan fontos a szex, persze, van, aki simán belenyugszik, hogy már nincs jelen az életében annak dacára sem, hogy egyébként párkapcsolatban él. De ha virtuális viszonyt keres, akkor igenis fontos neki. Akkor erős benne a késztetés és valószínűleg szenved attól, hogy nem élheti meg a vágyait. Az egyébként teljesen legitim, normális vágyait…
Még csak őszinte se lehet otthon, mert valószínűleg már a vágyak kimondása hatalmas törést okozna a kapcsolatában.
Ami azt illeti, szerintem az élet túl rövid ahhoz, hogy belesüppedjünk a virtualitás mocsarába és csak ilyen módon éljük meg a szexualitást, és még azt is megkockáztatom, hogy nem csak a fiataloknak tesz rosszat, ha a képernyő előtt élnek, hanem a jóval idősebbeknek is. Talán érdemes átgondolni, nem vagyunk-e még időben, hogy felvállaljuk magunkat…