Általában azt gondoljuk, hogy a szerető alapvetően más tulajdonságokkal rendelkezik, mint a házastárs, és ami azt illeti, az én esetemben ez így is van: egyetlen szeretőm se emlékeztetett semmiben az exemre, vagyis nálam ez az általános felfogás teljesen helytálló.



De egy amerikai párterapeuta, Stephen J. Betchen szerint a dolog éppen ellenkezőleg működik: a legtöbb esetben – szerinte – a szeretők kifejezetten hasonlítanak a házastársra.

És itt most kifejezetten nem konszenszuális (tehát egyetértésen alapuló) kapcsolatokról beszélünk, hanem olyanokról, amelyek azért jönnek létre, mert az egyik fél elégedetlen valamivel a házasságában, konkrétabban nem kap meg valamit a társától, amire pedig nagyon vágyik. Figyelmet, megbecsülést, türelmet, szexet, intimitást, romantikát, békét vagy éppen izgalmat, és így tovább.



De vajon mivel indokolja a terapeuta ezt az állítólagos hasonlóságot és milyen tulajdonságokat hoz fel, amelyekkel igazolni tudja a feltételezését? A terapeuta szerint a képlet egyszerű: mivel a hűtlen fél már a házastársát is úgy választotta, hogy bizonyos jellemzőkre bukott (lehettek ezek akár testi, akár lelki vagy intellektuális jellemzők), mikor szeretőt keres, ugyanezeket a tulajdonságokat értékeli. Ahogy a sorozatmonogámok is hajlamosak hasonló partnereket választani, és ha nem tanulnak a saját hibáikból, akkor hasonló okokból szakítani is.

Igen ám, de van olyan is, aki képes tanulni a hibáiból, és nagyon is tisztában van azzal, hogy milyen partnert NEM akar többé, hiszen az esetek többségében a házastárs és a szerető „kiválasztása” között elég sok idő telik el és bizonyos emberek képesek fejlődni, változni, beérni. Ők pont olyan szeretőt nem akarnak majd, mint az aktuális partnerük. Ha hatalmaskodó, akkor azért nem, ha önállótlan, akkor azért, ha veszekedős, akkor meg azért nem. A pozitívumok persze jöhetnek: amit a férjben/feleségben is értékelnek, azt a szeretőben is keresni fogják, kivéve mondjuk (legtöbbször) az szexhez és a hűséghez való viszonyulást.

Egyébként már a terapeuta kiindulási pontja problémás. Ő persze olyanokkal találkozik, akiknek a külsős viszonya problémás, akik nem akarnak kettős életet élni, de azok, akik nem igazán elégedetlenség miatt keresnek kalandokat vagy tartós második kapcsolatot, hanem azért, mert élvezik a változatosságot, a szerelmet, a szexet, azok nem a házastárs javított verziójára fognak bukni. És valószínűleg nem is egy duplikátumra, hiszen épp a különbözőség gyönyörködteti őket, nem az egyformaság.

Stephen J. Betchen szerint egyébként a viszonyoknak azért olyan nehéz véget vetni, mert ugyanazok a vonzalmak tartják benne az embereket, mint amelyek a házasságukhoz vezettek. A szerető által újra átélik a friss, még az újdonság erejével ható élményeket, a rajongást, a sürgető vágyat, a gyakori szexet, a nagy beszélgetéseket. Miért is akarna valaki erről önként lemondani? És tényleg, miért is? Hacsak nem kényszeríti rá a fix partnere, mert nem vele éli meg mindezt, illetve mert ő maga nem élheti meg ugyanezt (esetleg valaki mással), akkor bolond lenne bárki is ennyire klassz dolgokról lemondani. Az élet legfelemelőbb és legizgalmasabb kalandjáról...

Ilyenkor jön az a szöveg, hogy az esetek nagy részében, mikor a szeretők legális kapcsolatba kezdenek, egy idő múlva kvázi ugyanott tartanak, mint az otthagyott házasságukban. Hogy azok, akik a szeretőjükkel lépnek házasságra, majdnem 90%-os valószínűséggel el is válnak. Na és ettől arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy nem érdemes otthagyni egy kihűlt házasságot akár pár év boldogságért? Hogy nem érdemes újra átélni a szerelmet, mert egyszer elmúlik?


Simán lehet, hogy annyit már megtanultunk az első házasságunk kudarcából, hogy nem érdemes együtt maradni valakivel, ha már nem kívánjuk. És a második házasságban nem húzzuk annyit az időt. De persze az is lehet, hogy azok, akik nem tanultak az első kapcsolatuk kudarcaiból, ugyanazokat a hibákat követik majd el a másodikban is, egy hasonló jellemű emberrel. És annak persze, hogy ugyanolyan lesz a vége, mint első esetben.

De a szeretői kapcsolatok sikerességét teljesen félrevezető azzal mérni, hogy mi történik, ha a szeretők felvállalt párkapcsolattá alakítják a viszonyukat. Az már nem a szeretői kapcsolat sikeressége, hanem a házasságé. A viszonyuk sikeressége addig mérhető, amíg szeretőkként vannak együtt. És a kapcsolatok sikeressége nem attól függ, hogy mennyi ideig maradnak fenn, hanem attól, hogy a benne részt vevők hogy érzik magukat addig, amíg tart.