Egy hatvannégy éves, jó kedélyű úriember sétál be pszichiáteréhez hatalmas bőrönddel. A bőröndben a férfi egykori szeretőjének levelei rejtőznek: a nő 30 éve halott. A férfi egyébként a negyedik feleségével él, nem valószínű, hogy egy világ dőlne össze az asszonyban, ha esetleg a kezébe kerülnének ezek a réges-régi irományok, a férj azonban semmiképp nem akarja vállalni a kockázatot. Pedig ő maga sem olvasott bele a levelekbe már három évtizede. És nincs senki, akire rá merné őket bízni, a pszichiáterén kívül. Akinek egyébként ugyancsak vannak rejtegetnivaló, régi levelei, amelyeket nem képes megsemmisíteni.
A történet Ervin D. Yalom Szerelemhóhér című könyvében szerepel, amely nagyrészt a halálfélelemről és az ezzel való szembenézésről szól: a szerelmeslevelek őrizgetése ebben az értelemben azt a vágyunkat tükrözi, hogy megmaradjon belőlünk valami, ami nagyon fontos volt, ami a lényegünkhöz tartozik, aminek a megsemmisítése saját történetünk megcsonkítását jelentené. Ugyanakkor, mivel titkos kapcsolat dokumentumairól van szó, a levelek utólagosan fájdalmat okozhatnának valakinek, illetve lerombolhatják a rólunk kialakult képet - hogy melyiket nem akarjuk inkább, az is nagy kérdés.
A konkrét esetben egyébként a levelek tulajdonosának mániája volt a titkolózás. A házasságait fogságnak érezte, ugyanakkor imádott fogságba esni, csa hogy fellázadhasson rabtartói ellen: számára az jelentette az igazi élvezetet, ha titka is lehetett, meg olyan nő is, aki egyfolytában utána nyomoz. Ettől érezte magát elevennek, amit valahol meg lehet érteni... Hiszen az olyan ember, akinek még titkai sincsenek, tulajdonképpen nem is létezik igazán. (Persze nincs olyan ember, akinek ne lennének titkai, legfeljebb még maga elől is titkolja azokat.)
De térjünk vissza a levelekre: ma már inkább e-mail-ek és egyéb formátumú üzenetek miatt aggódunk, nem papírra vetett sorokért. Amit egyszer az internetre bíztunk, az akkor is ott marad, ha töröljük. Ha nem vagyunk elég gondosak, és hirtelen, felkészületlenül ér bennünket valami, akkor esetleg nagyon könnyen hozzáférhetőekké válnak a tikaink... És itt nem csak szövegekről beszélhetünk, nem csak levelekről, csetekről, sms-eskről, telefonbeszélgetésekről, hangüzenetekről, hanem képekről, videókról is.
Kinek nem jutott még eszébe, hogy mi lenne, ha egyik pillanatról a másikra kórházba kerülne, esetleg valami súlyosabb problémával, és szabadon hozzáférhetnének a családtagjai az sms-eihez... Ha az e-mail fiókjához nem is, mert nem ugyanazt a jelszót használja, mint a "legális" fiók esetén... (Bár nagyon sok ember nem hajlandó 20 jelszót megjegyezni.) Minél idősebbek leszünk, annál jobban aggódunk régi emlékeinkért. De vajon teszünk is valamit annak érdekében, hogy ne találjon rá senki a titkainkra? Vagy tudattalanul éppen azért nem semmisítjük meg a leveleinket (főleg azokat, amelyek igazán fontosak számunkra), mert reméljük, hogy egyszer valaki megtalálja őket, és azáltal, hogy némelyikbe beleolvas, valahogyan életben tartja az emlékünket?
A szerelmes vagy erotikus levelekkel az a baj, hogy kusza összevisszaságban torlódik bennük minden: olykor a tiszta pornó, olykor a tiszta érzelem. Van, hogy mélyenszántó gondolatokat osztunk meg egymással, és van, hogy tökéletesen banális napi gondokról írunk... Hülyéskedünk, közhelyszerű butaságokat írunk, elérzékenyülünk... Nekünk akkor és ott, vagy akár később is, a mindent jelenthetik ezek a levelek, de külső szemlélőnek ritkán mondanak bármit is (kivéve, ha egyébként zseniálisan fogalmazunk és az olvasó a saját gondolatait látja visszaköszönni a mondatainkban). Ha az elképzelt olvasó nem ismert bennünket, és nem vagyunk amúgy híresek, az üzeneteink se lesznek érdekesek, ha pedig családtag, akkor olyan rétegekbe nyerhet betekintést, amelyekre valószínűleg nem igazán kíváncsi. Nem hiszem, hogy a gyerekeink, unokáink tudni akarnák, hogy milyen szexuális fantáziáink voltak... Ugyanakkor azt, hogy miről mit gondoltunk, és hogy éreztünk, lehet, hogy igenis szeretnék tudni... De a levelekben nem lehet elválasztani az egyik tartalmat a másiktól, a banálist vagy túl intimet a sziporkázótól vagy általános igazságokat megfogalmazó részektől.
Nem tudok jó megoldást a szerelmes levelek megőrzése vagy megsemmítése tárgyában, jelen pillanatban nem érzem, hogy aggódnom kéne miattuk, de biztosan eljön az az idő, amikor majd döntenem kell, mit kezdjek velük. És kidobni még képeslapokat sem vagyok képes, egyszerűen fontosnak érzem, hogy megőrizzük a múlt szeletkéit. Ti mit gondoltok, rá kell vennünket magunkat a megsemmisítésre? Vagy eleve meg se őriztek semmit, ami árulkodó lenne? Hallottam már nem egy olyan esetet, hogy egy egy egyszavas sms-ből derült ki a titkolt szerelem, mert azt, hogy Hiányzol, így, magában, általában más jellegű kapcsolatban nem szoktuk írni. És az illető azt az sms-t volt képtelen kitörölni a telefonjából.
P. s.: Azoknak mondom, akik esetleg a facebookon követik a blogjaimat: zárolták a Skarlát Betű profilomat, úgyhogy nem tudok hozzáférni a blogok oldalaihoz sem. De amit egyszer oda leírtam, az már ott is marad, ami Fb az FB...
A történet Ervin D. Yalom Szerelemhóhér című könyvében szerepel, amely nagyrészt a halálfélelemről és az ezzel való szembenézésről szól: a szerelmeslevelek őrizgetése ebben az értelemben azt a vágyunkat tükrözi, hogy megmaradjon belőlünk valami, ami nagyon fontos volt, ami a lényegünkhöz tartozik, aminek a megsemmisítése saját történetünk megcsonkítását jelentené. Ugyanakkor, mivel titkos kapcsolat dokumentumairól van szó, a levelek utólagosan fájdalmat okozhatnának valakinek, illetve lerombolhatják a rólunk kialakult képet - hogy melyiket nem akarjuk inkább, az is nagy kérdés.
A konkrét esetben egyébként a levelek tulajdonosának mániája volt a titkolózás. A házasságait fogságnak érezte, ugyanakkor imádott fogságba esni, csa hogy fellázadhasson rabtartói ellen: számára az jelentette az igazi élvezetet, ha titka is lehetett, meg olyan nő is, aki egyfolytában utána nyomoz. Ettől érezte magát elevennek, amit valahol meg lehet érteni... Hiszen az olyan ember, akinek még titkai sincsenek, tulajdonképpen nem is létezik igazán. (Persze nincs olyan ember, akinek ne lennének titkai, legfeljebb még maga elől is titkolja azokat.)
De térjünk vissza a levelekre: ma már inkább e-mail-ek és egyéb formátumú üzenetek miatt aggódunk, nem papírra vetett sorokért. Amit egyszer az internetre bíztunk, az akkor is ott marad, ha töröljük. Ha nem vagyunk elég gondosak, és hirtelen, felkészületlenül ér bennünket valami, akkor esetleg nagyon könnyen hozzáférhetőekké válnak a tikaink... És itt nem csak szövegekről beszélhetünk, nem csak levelekről, csetekről, sms-eskről, telefonbeszélgetésekről, hangüzenetekről, hanem képekről, videókról is.
Kinek nem jutott még eszébe, hogy mi lenne, ha egyik pillanatról a másikra kórházba kerülne, esetleg valami súlyosabb problémával, és szabadon hozzáférhetnének a családtagjai az sms-eihez... Ha az e-mail fiókjához nem is, mert nem ugyanazt a jelszót használja, mint a "legális" fiók esetén... (Bár nagyon sok ember nem hajlandó 20 jelszót megjegyezni.) Minél idősebbek leszünk, annál jobban aggódunk régi emlékeinkért. De vajon teszünk is valamit annak érdekében, hogy ne találjon rá senki a titkainkra? Vagy tudattalanul éppen azért nem semmisítjük meg a leveleinket (főleg azokat, amelyek igazán fontosak számunkra), mert reméljük, hogy egyszer valaki megtalálja őket, és azáltal, hogy némelyikbe beleolvas, valahogyan életben tartja az emlékünket?
A szerelmes vagy erotikus levelekkel az a baj, hogy kusza összevisszaságban torlódik bennük minden: olykor a tiszta pornó, olykor a tiszta érzelem. Van, hogy mélyenszántó gondolatokat osztunk meg egymással, és van, hogy tökéletesen banális napi gondokról írunk... Hülyéskedünk, közhelyszerű butaságokat írunk, elérzékenyülünk... Nekünk akkor és ott, vagy akár később is, a mindent jelenthetik ezek a levelek, de külső szemlélőnek ritkán mondanak bármit is (kivéve, ha egyébként zseniálisan fogalmazunk és az olvasó a saját gondolatait látja visszaköszönni a mondatainkban). Ha az elképzelt olvasó nem ismert bennünket, és nem vagyunk amúgy híresek, az üzeneteink se lesznek érdekesek, ha pedig családtag, akkor olyan rétegekbe nyerhet betekintést, amelyekre valószínűleg nem igazán kíváncsi. Nem hiszem, hogy a gyerekeink, unokáink tudni akarnák, hogy milyen szexuális fantáziáink voltak... Ugyanakkor azt, hogy miről mit gondoltunk, és hogy éreztünk, lehet, hogy igenis szeretnék tudni... De a levelekben nem lehet elválasztani az egyik tartalmat a másiktól, a banálist vagy túl intimet a sziporkázótól vagy általános igazságokat megfogalmazó részektől.
Nem tudok jó megoldást a szerelmes levelek megőrzése vagy megsemmítése tárgyában, jelen pillanatban nem érzem, hogy aggódnom kéne miattuk, de biztosan eljön az az idő, amikor majd döntenem kell, mit kezdjek velük. És kidobni még képeslapokat sem vagyok képes, egyszerűen fontosnak érzem, hogy megőrizzük a múlt szeletkéit. Ti mit gondoltok, rá kell vennünket magunkat a megsemmisítésre? Vagy eleve meg se őriztek semmit, ami árulkodó lenne? Hallottam már nem egy olyan esetet, hogy egy egy egyszavas sms-ből derült ki a titkolt szerelem, mert azt, hogy Hiányzol, így, magában, általában más jellegű kapcsolatban nem szoktuk írni. És az illető azt az sms-t volt képtelen kitörölni a telefonjából.
P. s.: Azoknak mondom, akik esetleg a facebookon követik a blogjaimat: zárolták a Skarlát Betű profilomat, úgyhogy nem tudok hozzáférni a blogok oldalaihoz sem. De amit egyszer oda leírtam, az már ott is marad, ami Fb az FB...