Az addig rendben van, hogy a párkapcsolat része legyen a barátság, de már a legitim, nyíltan felvállalt vagy integrált kapcsolat esetén is felmerül a kérdés: tényleg jó, ha az a legjobb (vagy akár egyetlen) barátom, aki a szerelmem is és akivel közös életet építek? Első blikkre persze tetszetős gondolat, de ha belegondolunk, rengeteg veszélyt rejt magában. Hiszen mindent egy lapra teszek fel, mindent egy embertől várok, ha ez a kapcsolat nem működik, problémás, valamelyikünk beteg lesz, akkor nincs más, akire támaszkodhatok.
Túl nagy megterhelés egy embernek, ha tőle várok mindent, és túl kockázatos is. De ha ez az ember nem a férjem/ feleségem, hanem a szeretőm, akkor még egyéb kockázatokkal is számolnom kell. A szerető általában titkos, vagy ha nem is teljesen, mert a partnere tud rólam, akkor sem vagyok az a személy, akit simán meghívnak egy bulira, akit bemutatnak a családnak, aki „természetes” módon része lehet a másik életének.
Az pedig, hogy a legjobb barátom olyan ember legyen, aki titkolja a létezésem, akinek a szülinapi partijára nem mehetek el, mert magyarázkodni kéne, hogy mit keresek ott, akit nem hívhatok fel éjjel 3h-kor, ha nagy a baj és segítségre van szükségem, az bizony nem túl szerencsés. Sőt, hosszú távon nehezen is viselhető.
A barátok más státuszban vannak, mint a romantikus/ szexuális partnerek, és ha egy barátságban már van szex, akkor nem maradhat olyan, mint előtte. Ezért óvakodnak sokan attól, hogy az olyan barátaikkal, akikhez egyébként vonzódnak, ágyba bújjanak. Mert attól kezdve másfajta intimitás veszi kezdetét, mindenképpen eltolódnak a prioritások.
A titkos szerető státusza még a baráténál is bizonytalanabb: egyrészt lehet, hogy maximális intimitást él meg a partnerével, másrészt azonban egy csomó helyzetben sose látja. És legtöbb esetben törékenyebb ez a kapcsolat, mint egy barátság, tehát ha a szeretőnk a legjobb barátunk és valamiért elveszítjük, akkor nem csak a szerelmünket veszítjük el, hanem a barátunkat is: azt, akinek meg kellene vigasztalnia a szerelmünk elveszítése miatt.
De nem csak emiatt nem jó ötlet a szeretőt a legjobb barátunknak tekinteni. Hanem azért is, mert a szeretőnk érzékenységére nagyobb tekintettel kell lennünk, mint a barátunkéra. Férfiak követik el sokszor azt a hibát, hogy azért, mert egy nő odavan értük és nyitottan lehet vele beszélgetni, szükségét érzik, hogy életük összes izgalmas nőjéről neki meséljenek és teljesen kitárulkozzanak. Ez egy nőnek, egy esetleg szerelmes nőnek egyszerre megtisztelő, borzongató, ugyanakkor bántó is lehet, hiszen úgy érzi, hogy a férfi a közlésben újra átéli a múltat, egyrészt henceg, másrészt lelki terheket pakol ki, harmadrészt nem vele, az ott jelen lévő emberrel, a kedvesével foglalkozik…
Mivel a legtöbb nőnek van olyan barátnője, akár több is, akinek a pasikról beszélgethet és ez az igénye maximálisan kielégül, őt nem feszítik ezek a dolgok, plusz óvatosabb is, mert a férfiak egy része nehezen viseli, ha kiderül, hogy egy nőnek több partnerrel volt dolga, mint amennyivel neki magának… Vagy, hogy kinek milyen kiváló volt az ágybéli teljesítménye… Általában is tapintatosabbak talán a nők (nem a feleségek, mert az egy másik történet), de lehet, hogy erről a férfiaknak más a véleménye.
Mindenesetre valószínű, hogy a nők nem fogják olyan vehemenciával mesélni a saját dolgaikat, mint a férfiak, akik szinte beleszédülnek a szabadságba, hogy itt van egy nyitott, engem szerető vagy legalábbis kedvelő nő, aki elfogadja, hogy nem csak monogámia létezik a világon és aki vállalja, hogy szexuálisan nyitott…
Érezhetjük ugyan azt, hogy a szeretőnk a legjobb barátunk, de jobb, ha nem így van, mert ezt a státuszt inkább másnak kellene elfoglalnia. A nőknél ez többnyire működik is… A férfiak azonban még a legjobb barátaikkal se akarnak egy csomó kényes kérdést megbeszélni, mert attól – szerintük -- gyengének látszanak. Plusz a titkos kapcsolatokat sokszor még a barátaik elől is titkolják. Ezen persze nehéz változtatni, amíg a férfiak egymás közötti barátsága nem intimitásról, hanem inkább bajtársiasságról és versengésről szól.