Ez a poszt nem csak a hűtlenek táborába tartozóknak szól, hanem azoknak is, akiknek az a gondjuk, hogy a partnerük megcsalta/megcsalja őket, és nem értik, miért. Főleg azoknak érdemes persze feltenni ezt a kérdést, akik vagy megbánták, hogy valaha is hűtlenek lettek, vagy úgy érzik, hogy hibásak abban, ami a partnerükkel történt. 



Vajon el lehetett volna-e kerülni a félrelépést, a hazudozást, a sunnyogást, ha az is volt - vagy, ha azt nem is lehetett volna elkerülni, mit kellett volna másképp csinálni, mondjuk korábban vallomást tenni, vagy azonnal szakítani/válni, esetleg megpróbálni egy párterápiát, vagy a szexen kellett volna javítani, a kommunikációt erőltetni?

Van-e olyan pont vagy időszak, amelyre visszatekintve az az érzésetek, hogy igen, ott, ha valamit másképp csinálok, akkor más úton indulunk el, és nem fajulnak idáig a dolgok... Vagy ez a pont nem nálatok van, hanem a partnernél, expartnernél: neki kellett volna teljesen más eszközökhöz nyúlnia, őt teszitek felelőssé a helyzet kialakulásáért? Akár, mert úgy érzitek, hogy hűtlenségbe kergetett benneteket, akár, mert nem tudta visszafogni magát, és szerintetek nem is próbálta. Persze úgy is gondolhatjátok, hogy a felelősség közös: mindketten hibáztatok, és azt is látjátok, hogy hol és mikor. 

Esetleg úgy érzitek, hogy a történtek szükségszerűek voltak, és nem is tudtok más forgatókönyvet elképzelni? Azzal a múlttal és azzal a személyiséggel, ami ti vagytok, ennek a forgatókönyvnek volt csak esélye? Ha ezt tudtátok volna, akkor is azt a partnert választottátok volna, akit, vagy ha a jövőbe láttok, inkább egy teljesen másfajta személyiségtípust kerestetek volna? És mit gondoltok, egy másik fajta ember mellett hűségesek maradtatok volna illetve nem kell megtapasztalnotok a párotok hűtlenségét? Bár inkább a Huffnágel Pistihez mentetek volna feleségül, vagy az is egy pernahajder, és semmivel nem lett volna jobb? (Csak más?)

A múlton persze nem lehet változtatni (lehet, hogy nem is szeretnénk, ha lehetne, mert a legapróbb változás is olyan következményekkel járna, hogy azokkal már nehéz lenne együtt élni - pl. ha előbb elválunk, nem születnek meg a gyerekeink), de a kérdés akkor is érdekes, akár a jövőre nézve is. Ha látjuk, hogy hol hibáztunk, akkor legközelebb tán nem követjük el ugyanazt a hibát. De az is lehet, hogy úgy érezzük, mindennek így kellett lennie, bármilyen sok szenvedést is okozott, nem lehettünk mások, és a partnerünk se lehetett más. 

Ez persze már kicsit elmegy filozófiai irányba: létezik-e szabad akarat, és milyen mértékben. Mennyire tudnánk mások lenni, mint amilyenné az évek során alakultunk. Nemrég láttam egy furcsa fényképsorozatot, amelyet egy fotóművésznő készített: azt képzelte el, milyen lett volna az élete a különböző expartnerei mellett - vagyis, ha ezzel vagy azzal családot alapít. Teljesen különböző környezetben és másfajta ruházatban jelenik meg, hol van gyereke, hol nincs... Ez egyébként arról is elgondolkoztatott, hogy ha egy férfi készít hasonló projektet, annak is ennyire eltérőek lennének-e a fotói. Vagy a nők sorsa sokkal inkább függ még mindig a férjükétől, mint fordítva? 

Várom a véleményeteket, abban a reményben is, hogy kimozdulunk a "van-e értelme szeretőzni" témakörből, amely minden posztnál feltűnik, akármiről is írok. Tessék akkor hátranézni és megvizsgálni a kérdést: ti a magatok kis életében elkerülhettétek volna-e a témát, illetve szeretnétek-e, ha másképp alakult volna? Akár még az is kérdés lehet, hogy ha egy volt vagy jelenlegi szeretőtöket korábban ismertétek volna meg, szerintetek jó házasság lett volna belőle. Vagy nektek egyáltalán nem is való a hosszú párkapcsolat?