Sokszor esett már szó arról, hogy azoknak, akik mellől félremegy a partnerük, sokszor nem az az elsődleges bajuk, hogy valaki más is van képben, hanem az, hogy erről nekik nem szólt senki. Hogy becsapták őket, vagy legalábbis elhallgattak előlük egy csomó mindent, ködösítettek, nem vallottak színt.



Nem egyszer szóba került már az is, hogy a konszenzuális (vagyis egyetértés-alapú) nem-monogám kapcsolatokban milyen szabályokkal igyekeznek elkerülni ezeket a becsapás-jellegű helyzeteket. De az elmélet egy dolog, a gyakorlat meg teljesen más tészta. Mert adódhatnak helyzetek, amelyekben nagyon nehéz színt vallani még akkor is, ha tudjuk, hogy a partnerünk teljesen elfogadó és a kapcsolatunk jellegéből eleve az fakad, hogy lehet másik társunk.

Miért olyan nehéz vallomást tenni? Mert nehéz megválasztani a megfelelő időpontot és lélektani pillanatot.

Itt két dologról is szó van: az új ismerkedés/kapcsolat mely szakaszában, pillanatában kellene róla beszámolnunk, illetve a már meglévő partnerünk mikor képes legkönnyebben befogadni az információt?

Beszámolhatunk a kezdetek kezdetétől minden levelezésről, képcseréről, telefonról, civil randiról és az első szexről. Most gondoljunk bele, hány emberrel kezdünk ismerkedésbe, míg összejön egy randi, és hány civil randiból lesz egy szexrandi, majd hány ilyen alkalomból kapcsolat?

Akinek van ebben gyakorlata, az tudja, hogy kb. 100 levelezésből 10 civil randi, 10 civil randiból 2-3 szexelős, és ebből egy hosszú távú kapcsolat keletkezik. (De igazából a hosszú távú az 1%-ot sem éri el.) Olykor nincs civil találka, csak rögtön szex, de ez most mellékes, a lényeg az, hogy amíg nem vagyunk túl az első szexen, addig lehet, hogy az egésznek semmi jelentősége nem lesz. Akkor idegesítsük a partnerünket 100 levelezéssel? Vagy csak az első randik előtt?

Minél több kezdeményről számolunk be, annál nyilvánvalóbb lesz, hogy mennyit bénázunk és hányszor futunk lyukra, míg ha csak a sikerekről számolunk be, a partnert is kíméljük, meg önmagunkat is. De ha csak első szex után beszélünk róla, akkor már kész tények elé állítottuk a társunkat.

Nincs igazán jó megoldás, még ugyanabban a kapcsolatban sem mindig érzi ugyanolyan egyszerűnek az ember. És itt a másik gond: milyen a partner hangulata, saját külsős kapcsolatainak alakulása (vagy ha nem mi vagyunk az elsődleges kapcsolata, akkor a fő vagy egyszerűen csak más kapcsolatainak állapota), milyen egészségi állapotban van, mennyire kell a munkájára koncentrálnia, és így tovább.

Van, akit annak ellenére megvisel a külső partner felbukkanása, hogy elviekben nincs ellene kifogása. Csak épp már nem számított rá, vagy neki nem jött össze jó ideje, pedig próbálkozott. Ez utóbbi esetben kifejezetten kegyetlennek tűnhet, ha azzal villogunk, hogy nekünk meg összejött. (Persze lehet ezt empatikusan elővezetni, na de az hogy nézne ki?)

Olykor adódhatnak hirtelen konjunktúrák: sokáig semmi, majd egyszerre több partner is beesik, és nem merjük az összeset bevallani. Most elmondom az egyiket, de várok egy kicsit a másikkal, mert egyszerre túl sok lesz az... Ez is teljesen érthető, ha belegondolunk, nekünk se esne jól, ha egyszerre többel kellene megbirkóznunk.

Különösen nehéz lehet, ha hirtelen vagy lassanként érzelmeket is táplálni kezdünk egy új partner iránt. Már maga a tény, hogy van valakink, megviselheti a társunkat, de az, ha még erős érzelmek is megjelennek a képletben, még nehezebbé teszi a vallomást.

Sokan küzdenek a szavak megtalálásával, a megfelelő helyzet kivárásával. Ágyban, párnák közt, ölelkezve mondjuk el? Vagy felöltözve, egy pohár bor társaságában? Vessük oda futtában, mintha nem lenne jelentősége? Akkor valljuk be, ha már nem tudjuk úgy szervezni a programunkat, hogy ne kellene hazudnunk, miért nem érünk rá valamire?

Legyen fontosabb az őszinteség vagy a tapintat? Minden lelki rezdülésünket közvetítsük, vagy vonuljunk egy kicsit magunkba, illetve beszéljük meg egy pártatlan barátunkkal, milyen érzelmi hullámvasúton ülünk?

Mint mondtam, nincs biztos recept, és sose lehet tudni, hogy egy már elhangzott vallomásban milyen kifogást talál az, akinek vallomást teszünk. Miért így mondtad, miért mondtad el egyáltalán, miért nem mondtad el előbb, én nem is gondoltam komolyan, hogy kalandozhatsz, arról nem volt szó, hogy szerelmes is leszel...

És így tovább... Arról nem is beszélve, hogy az új partnernek is tudnia kellene, mikor és mennyit fedünk fel a köztünk lévő kapcsolatból... Ezért választják annyian a hallgatást. Mennyivel egyszerűbb! Persze így is kiderülhet, de amiatt akkor aggódunk, ha odaértünk.