Divat függőségekről beszélni. Vannak például szexfüggők is. Bár sokan már az egészséges, erős libidót is szexfüggőségnek gondolják, főleg, ha nem egy monogám rendszerbe becsatornázott módon működik ez a libidó... Mintha lenne megfelelő mértékű libidó, és mintha annak kiélése csak bizonyos, meglehetősen szűk társadalmi keretek között lenne jogos, főleg, ha az ember már nem huszonéves, nem független, és nem férfi. 



Nyilván léteznek olyan szintjei ennek az úgynevezett szexfüggőségnek, amelyek valóban munka- és életképtelenné tesznek valakit (természetesen a mi, furcsán kevert kelet-nyugati szabályaink szerint értve az életképtelenséget). Persze, ha az illető kifejezetten szexmunkásként keresi a kenyerét, akkor a szexfüggőség nem hátrány, hanem inkább előny, de mindenki még ebben a kies pornóhazában se lehet szexmunkás, meg őszintén szólva azért egész más pusztán örömből és más kötelességből, ellenszolgáltatásért, megélhetési okokból csinálni valamit. 

De tekintsünk most el a pornó és a prostitúció világától, bármennyire is izgalmasak, azért még a pornósztároktól is elvárják, hogy mikor családot alapítanak, felhagyjanak a melóval (legalábbis nekem úgy tűnik, ez elvárás, de lehet, hogy tévedek), vagyis aki egyszer polgári életrte rendezkedett be, az legyen szíves kontrollálni az ösztöneit és jól viselkedni. Nem számít, hogy az ösztönök ezekről a társadalmi konvenciókról nem akarnak tudni, ha a viktoriánus/keresztény/kapitalista katyvaszú farizeus ideológia azt diktálja, hogy elköteleződés esetén a szex már csak annak jár, akinek elkötelezted magad, és ha nem kívánod a partnered, akkor menj el futni, vagy kötögess... Dönthetsz úgy, hogy ezt fix leszarod, de attól még valószínűleg te is erkölcstelennek fogod érezni magad, és abban biztos lehetsz, hogy a mainstream társadalom is annak fog tartani. Még akkor is, ha az egyes tagjai ugyanazt művelik, mint te.

Odáig már eljutottunk ugyan nagy nehezen, hogy a nyitott kapcsolat az oké, csak szinte senki nem hiszi el, hogy működőképes, és egyébként sincs rendben, ha nincs teljes egyetértés a felek között (mégis, mi a frászban van teljes egyetértés egy átlagos házasságban?), aztán azt is hallottuk, hogy a hazugság jobban fáj, mint a félreszex (ennek se kéne bedőlni, mert sokszor nem igaz), no de ki az, aki hazugságra kényszerít azzal, hogy erkölcstelennek állítja be a többpartnerűséget?

A félreszex azonban még mindig tolerálhatóbb, mint a félreszerelem, hogy ezt ilyen furcsán fejezzem ki. Vagyis, hogy a dolog ne legyen ilyen egyszerű, nézőponttól függően teljesen ellentmondó erkölcsi elveket vallunk. Miközben a kapcsolaton kívüli szemlélők akkor tartják igazán indokoltnak, sőt, megbocsáthatónak a félredugást, ha az szerelemből fakad, a kapcsolaton belül ez számít a legnagyobb sértésnek. Mert mindent inkább el lehet viselni, mint azt, hogy a partner, aki valaha belénk volt szerelmes (ha egyáltalán), akkor most másba legyen.

Mitöbb, a dolgok odáig fajulnak, hogy a sorozatosan szerelembe eső nőket, mint amilyen mondjuk én is vagyok, egyenest szerelemfüggőnek tituálják. Gondolom, ez a sommás ítélet abból is fakad, hogy a férfiak sokkal kevesebbszer esnek szerelembe, így aztán azokat a nőket, akik meg sokszor képesek erre, értetlenül bámulják, és nagyon veszélyesnek tartják. (Egy brit felmérés szerint a hűtlen nők 57%-a vallotta magát szerelmesnek a szeretőjébe, míg a férfiak esetében ez az arány mindössze 27% volt.)

A nők nagy része szeret szerelmes lenni, főleg, ha nem teljesen reménytelen a vonzalma. De ezt a borzalmas függőséget persze kezelni kell, ki kéne gyógyítani ebből a szerelmes természetű nőstényeket, micsoda dolog az már, hogy érzelmileg kötődnek a férfiakhoz, urambocsá egyszerre több férfihoz is (esetleg nőkhöz), és mindeközben még jól is érzik magukat, mert a szerelem lehet sötét verem, de lehet felemelő és nagyon kellemes élmények összessége is? Főleg, ha szexfüggőséggel is párosul, és egyikből se akarunk kigyógyulni?

Tudjuk, már a középkori ember is tudta, hogy a szerelem általában, főleg, ha beteljesedik, nem tart örökké, 1-3 év közöttre taksálják a szavatosságát. Három év alatt járt le Trisztánék szerelmi bájitala például. De legalább a középkori ember volt olyan bölcs, hogy a házasságot ne szerelemre alapozza, sőt, a két dolgot teljesen szétválasztva kezelje. 

Ehhez képest a viktoriánus erkölcsű, romantikus regényeken (bocsi, inkább csak silány amcsi filmeken) nevelkedett modern ember most ott tart, hogy a szerelmi házasságot emeli piedesztálra, majd elvárja a házasoktól, hogy vérrel-verejtékkel, pszichológusi segítséggel és önmegtartóztatással konzerváljanak valamit, aminek a lényege a mozgás, a változás, a megújulás, no és igen lényegi összetevője maga az erotika. Jól betesszük egy befőttes üvegbe azt a fránya szerelmet és a vele együtt járó vágyat, aztán várjuk, hogy ahányszor kinyitjuk, kellemes illatokat árasszon...

De hát csak nem áraszt. Mert nem tud, mert olyan nincs, hogy valamit, ami ösztönösen jött létre, és amelynek szíves-örömest adtunk zöld utat, most tudatosan reprodukáljunk, és az ún. erkölcsi törvényeknek engedelmeskedve, rabság állapotában csakazértis érezni fogjuk, mert eldöntöttük, hogy ez a helyes. Nem fogjuk érezni. A szerelmi vágy attól még bennünk marad, sőt, újréled, ha egy időre el is aludt, de már valószínűleg nem arra fog irányulni, akire korábban. 

Ha a szerelmet istenítjük, ha a szexet nagyszerű dolognak tartjuk, akkor legyünk következetesek. Fogadjuk el, hogy a szerelem múlik és más iránt újraéled, hogy a szex akkor jó, ha azzal csináljuk, akit tényleg kívánunk, és nem akkor, ha kötelességből, kényszerből, szánalomból, a béke kedvéért, vagy pénzért űzzük. Szabaduljunk fel az olyan abszurd elképzelések alól, mint hogy sértő, ha a partnerünk beleszeret valaki másba. Mi a fene lenne ezen sértő? Miért kéne ezen megbántódnunk? Mi még sose éreztünk hasonlót? Éreztünk, de visszafojtottuk? És akkor most erre legyünk büszkék? Hogy természetes hajlamainkat megölve senyvedünk egy szerelemmentes életben? 

Elnézést, de szerintem ez nem ok a büszkeségre, és nem erény.