Beszélgetünk itt hűségről és hűtlenségről, és olykor úgy teszünk, mintha két, markánsan elkülönülő csoport létezne, a hűségeseké, és a hűtleneké. Pedig nem szabad elfeledkeznünk az időtartam kérdéséről sem. Nagyon nem mindegy, hogy valaki évtizedekig tartó párkapcsolat valamely késői fázisában lép félre, szerez magának külső kapcsolatot, vagy évente, kétévente váltogatja a partnereit: addig azonban monogám marad - vagy palingám, ahogy korábban láttuk.
Sokan lehetnek, akik ma már túlvannak egy vagy több félrelépésen, de pár éve lehetetlennek tartották, hogy valaha megtegyék, és persze sokan lehetnek azok is (lásd korábbi poligámia-mutatónkat), akik fiatal koruk óta megrögzött félrelépők, vagy noha azok voltak sokáig, egy időre, akár évekre leálltak, majd visszatértek a régi szokásaikhoz. Esetleg valami csoda folytán korábbi hűtlenkedők "megjavulhatnak", benőhet a fejük lágya, elhagyhatják gyerekes kíváncsiságukat és kalandvágyukat (örökre?)...
Amíg nem érünk az életünk végére, addig nem tudhatjuk, belelépünk-e egy bizonyos folyóba, vagy sem. Léteznek valószínűségek, persze, a kor előrehaladtával, a magabiztosság és a férfiként/nőként való létezés elhalványulásával egyre kisebb lesz a valószínűsége, hogy valaha megváltozik az állapotunk. Persze attól, hogy valaki nem cselekvő félrelépő, még értheti a motivációkat, vagy vágyhat a megvalósításra, esetleg évek óta sasszézik az igen és a nem között, olykor majdnem megteszi, de aztán mégse...
Az általánosan elfogadott nézet egyértelműen értéknek tekinti a hűséget, főleg a minél hosszabban tartót (valami miatt idős, egymás iránt még gyengédséget mutató párokról könnyfakasztó szövegekben ki szokták jelenteni, hogy még mindig szerelmesek és örök hűségben élnek, pedig ki tudja), és emellett minden más, a kapcsolat minőségét illető összetevő elhalványul. Nem számít, hogy van-e és milyen a pár szexuális élete, hogy érzelmileg mennyre vannak egyensúlyban, hogy kommunikálnak-e egymással érdemben, hogy a hűség opcionális, vagy csupán passzív tűrés, mártíromság vagy a szexualitás teljes elfojtása áll mögötte.
Természetesen távol áll tőlem megkérdőjelezni azok boldogságát, vagy legyünk kicsit szerényebbek, jó kapcsolatát, akik választás alapján, meggyőződésből és szívesen koncentrálnak egyetlen partnerre. A hangsúly a koncentráláson van: egy házasság vagy együttélés nem attól lesz kellemes/boldog vagy feszült, romboló, hogy előfordul-e benne félrelépés. A kapcsolatból számos olyan átmeneti kijárat létezik, amely magát a kapcsolatot ellehetetleníti, kiüresedhet egy házasság úgy is, hogy soha másra nem nézett egyik fél sem. Vagy maradhat érzelmes, biztonságot nyújtó, de teljesen aszexuális is az együttélés. Vajon ebben az esetben a hűség egyértelműen pozitív? Másképp: a szimpla nemcselekvés, a hűtlenség hiánya értéknek tekinthető-e?
Idézhetnék itt nem egy olyan esetet, amelyben a házastársak között évek óta nincs semmiféle szexuális közeledés, de ragaszkodnak a hűség ideáljához, ugyanakkor elválni se akarnak, mert szeretik egymást, mint testvérek. Olyan esetről is tudok, amelyben mesterségesen próbálják felszítani az egymás iránti vágyat (más iránt lenne...) A legtöbb esetben azonban szóba sem hozzák a problémát.
Kérdés, hogy hány évig lehet/jó így élni. Ti meddig bírnátok? Vagy meddig bírtátok?
[polldaddy poll="7562463"]