Ebben a posztban nem csak az ember szexuális viselkedési szokásairól lesz szó. Aki úgy véli, hogy az embernek semmi köze az állatvilághoz, és a szexualitását is elkülönülten kellene vizsgálnunk, annak ez a bejegyzés nem fog sokat jelenteni. De az, hogy ma milyenek vagyunk, milyenek a készteséseink, és milyen stratégiákat alkalmazunk párválasztásban, utódnemzésben, az utódokról való gondoskodásban, az az állati részünk vizsgálata nélkül értelmezhetetlen.
A cikk A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása című könyv eszmefuttatásai alapján íródott.
A majdnem monogám gibbon
Az ember a gibbon és a csimpánz között helyezkedik el, ami a teljes monogámia és a promiszkuitás közötti átmenetet jelenti. Miért érdekes egyáltalán, hogy hol áll a gibbon, és hol áll a csimpánz? Mert ha összehasonlítjuk a különböző szaporodási (és örömszerzési) stratégiákat, könnyebben megérthetjük azt is, hogy az ember miért nem teljesen monogám, de sorozatosan, se szimultán, és miért van viszonylag távol a mindenki mindenkivel élvezkedik-verziótól is…
De kezdjük a gibbonnal, amely megvalósítja az "igazi" egypartnerűséget, minden katolikusok legfőbb ideálját. Hogyan képes ilyen bűvészmutatványra? Egyrészt azért tudja megtenni, mert antiszociális, vagyis nem csoportban él: a gibbonnak van egy párja, és azzal elvonul egy helyre, olyan messze a fajtársaitól, amennyire csak lehet. Ha a gibbonnak se a nősténye, se a hímje nem nagyon találkozik más gibbonnal, akkor a félrelépési valószínűség így igen csekély.
Viszont nem ez az egyetlen oka ennek a nagy hűségnek. A gibbon nőstény csak ritkán alkalmas utódnemzésre, vagyis a gibbon hímnek még akkor is rohadt nagy szerencsére lenne szüksége, hogy egy idegen nőstényt fogamzóképes állapotban elkapjon, ha eszébe jutna ilyen huncutság. Inkább otthon marad és azon izgul, hogy nehogy lemaradjon az ünnepről, mikor a saját nőstényével szexelhet. Ilyen feltételek mellett nem az a csoda, hogy a gibbonok hűségesek, hanem az, hogy még nem haltak ki…
[Hozzá kell tennünk, hogy ugyan a sorozatmonogámia a norma náluk, léteznek kivételek, megfigyeltek már több hím, egy nőstény felállást és a fordítottját is, vagyis képesek a flexibilitásra.]
A peteérést titkoló embernő
Nos, a homo sapiens egyik dologban sem hasonlít a gibbonhoz. Eleve szeret csoportosulni, vagyis nagy számú ellenkező nemű egyeddel van alkalma találkozni, másrészt a nősténye nem hogy csak ritkán fogamzóképes, de elég gyakran, de legfőképpen az a furcsa, hogy a peteérésének idejét maga elől is titkolja. (Hogy ez miért alakult így, arra számos elmélet létezik, egyik szórakoztatóbb, mint a másik.) Hogy pontosan mikor van peteérés, azt sose lehet tudni (vagyis a XX. század előtt nem volt rá módszer, hogy tudjuk, de azóta is elég körülményes), vagyis elég sokat kell próbálkozni ahhoz, hogy utód legyen a dologból.
Elég nyilvánvaló, hogy a peteérés eltitkolása, bármilyen okból is történt is, azt is jelzi, hogy az embernél a szex nem csak az utódnemzést szolgálja, mert akkor nem lenne értelme ennek a nagy rejtőzködésnek. Ebben a dologban nagyon különbözünk állati sorstársainktól, amelyek nőstényei számos jelét adják fogamzókészségüknek.
A szexmániás csimpánz
Nézzük most legközelebbi rokonunkat, a csimpánzt. Illetve a két csimpánzfajt: a közönséges csimpánz mellett ugyanis létezik a törpecsimpánz (bonobó is) is. Ezektől az állatkáktól mi DNS szempontjából nagyon kis mértékben különbözünk, teszem hozzá.
A csimpánzok totálisan promiszkuis népség. Nincs értelme hűtlenségről beszélni velük kapcsolatban, mert nem rendeződnek párba, teljes szexuális szabadosság jellemzi őket, ráadásul folyamatosan képesek szexre, nem kell a nőstények külön jelzéseire várni. Így aztán a csimpánz hím naponta szexelhet, (a törpe csimpánz naponta többször is), ellentétben a gibbonnal, amely csak nagy ritkán élvezkedik...
Se a gibbon, se a csimpánz nem tud tehát hűtlen lenni – az egyik nem képes rá, illetve nincs alkalma, a másik esetében pedig nem értelmezhető a fogalom.
A háremtartó gorilla
De mit csinál a gorilla? A gorilla úgy működik, mint a keleti kényurak: háremet tart. Ennek megfelelően csak bizonyos gorilla hímek jutnak nőstényhez, a többieknek koplalniuk kell. Az életmódbeli különbségek a nőstények és hímek egymáshoz viszonyított testméretében is megmutatkoznak.
A csimpánz hímek és nőstények körülbelül egyforma méretűek, a gibbonokra is ugyanez a jellemző (lásd fent), a gorilla hím azonban sokkal nagyobb a nőstényeknél – mivel nincs szexuális demokrácia a köreiben: itt érvényes az a mondás, hogy az erősebb gorilla b… jut nőstényhez és ezzel együtt lehetőséghez a szaporodásra.
Mint tudjuk, az embernél a férfiak általában nagyobbak a nőknél, de nem sokkal. (És persze nem is minden egyes esetben, de most átlagokról beszélünk.) Vagyis a az embernél van némi jelentősége a férfi magasságának, de nem túl nagy. Alapvetően nem vagyunk háremtartó fajta, inkább enyhe többnejűség jellemez minket (most itt nem számít, hogy a a nők tényleg feleségek-e vagy ágyasok, szeretők).
Hereméretek
Nézzünk egy még izgalmasabb méretet: a herékét. A csimpánz viszi a pálmát, második helyen viszont az ember áll. A gorilla hátul kullog – főleg hatalmas testéhez képes nagyon kicsik a heréi. És a magyarázat? Brit tudósok szerint (de most komolyan) a gyakran párosodó fajok hímjeinek nagyobb herékre van szükségük, a gyakori partnerváltással jellemezhető fajokban, hol ugyanazzal a nősténnyel több hím is párosodik egymás után, óriási here kell, hogy a kiszorítósdiban nagyobb esélye legyen az egyes hímnek.
Vagyis a csimpánz ebből láthatóan is promiszkuisabb nálunk, de a humán egyedek méretei is arról árulkodnak, hogy nem áll tőlünk messze az a gyakorlat, hogy ugyanazzal a nősténnyel rövid időn belül több hím is párosodik. A gorilla ehhez képest alig jut szexhez, mert egy-egy nősténye csak három-négy évenként válik aktívvá, vagyis hiába a hárem, az a kevés gorilla, akinek egyáltalán jut szex, maximum évente néhányszor élvezkedhet. Erre aztán bőven elég a kis here.
Hogy az emberi hímvessző miért olyan hatalmas (átlagos 12,7 cm a gorilla 3,1-es, a csimpánz 7,6-os méretéhez képest), az igazából rejtély, de valószínűleg a többi hímnek szóló kakaskodás miatt, és nem azért, mert a nők a nagyobb farkú hímeket részesítették előnyben…
HKSZ-játéktervek
Térjünk rá most arra, hogy az embernél mennyire éri meg házasságon kívüli szexre (HKSZ) törekedni… Itt ezt a fogalmat most a kvázi házasságtörő szexre használjuk, még ha valódi házasságról nincs is szó.
Kívülről fújja mindenki, hogy a férfiak érdekében áll elszórni a magjaikat, a nők pedig akkor lehetnek sikeresek a szaporodásban, ha a lehető legjobb génekkel rendelkező férfitól esnek teherbe. Vagyis a férfiak nem nagyon válogatnak, a nők meg nagyon is.
De mennyire éri meg a férfinak a HKSZ, ha nem abból indulunk ki, hogy csak élvezetből csinálja? Első blikkre a férfinak megéri minden alkalmat kihasználni a HKSZ-re, mert egy nőtől nem túl sok gyereke születhet (az ősember gyűjtögető-vadászó korszakában kb. 4-re futotta egy nő éltében, ha szerencsés volt), akár egyetlen félrelépés is 25%-os növekedést jelenthet…
A HKSZ hátránya, hogy ha már nem csimpánz társadalmi rend szerint működnek a dolgok, akkor a félrelépés következménye súlyos is lehet: sérülés vagy akár halál. Amíg más nők után jár, addig a „felesége” is engedhet más férfi csábításának, vagyis megeshet vele, hogy miközben kakukkfiókát tesz más fészkébe, ő is kakukkfiókát nevel. A kalandozásnak a gyerekei is kárát láthatják (ha nem gondoskodik róluk megfelelően – és az embergyereket elég sokáig kell gondozni).
Ugyanakkor a más nők után járás csak a saját törzsön belül volt értelmezhető sokáig, amíg vadászó-gyűjtögető életmódot éltünk (kb. 12.000 évvel ezelőttig), azaz nem kellett nagyon messzire menni, és mivel a törzsön belül nyilván mindenki mindenkinek a rokona volt, annak se lehetett túl nagy jelentősége, hogy kitől van egy konkrét gyerek. Vérségi kötelék volt keresztül-kasul mindenki között.
Emberi stratégiák az őskor után
Milyen stratégiákat ismerünk az emberi kultúrában (már a mezőgazdaság megjelenése után)?
1. Többnejűség
Ha az a cél, hogy minél több gyereke legyen egy férfinak, akkor minél több felesége/ágyasa van, annál jobb a helyzet. Kérdés persze, hogy képes-e gondoskodni róluk… Jellemzően a gazdagoknak/hatalmasoknak jut a lehetőség, hogy több nőjük legyen legálisan, de ezzel mások elől szipkázzák el őket.
A mormonoknál pl. nyomon követhető, hogy egy nejű férfiaknak átlag hét gyerekük volt, két nejűeknek 16, három nejűeknek meg 20.
Persze a többnejűség sokszor (vagy mindig?) a nő szexuális szabadságának erőszakos korlátozásával jár együtt, ami, mivel nem gibbonok vagyunk, hanem alapvetően mérsékelt promiszkuitáshoz szokott faj, igencsak boldogtalanná tudja tenni a nem aszexuális nőstényeket.
2. Többférjűség
A tibeti Trebában azt figyelték meg, hogy a többférjűség kevesebb utódot eredményez, mint az egyférjűség. Erre nem leltem magyarázatot, de meglehet, hogy az adott földrajzi körülmények között nem is áll az emberek érdekében sok utód létrehozása, mert nem tudnának sokról gondoskodni. Hasonló berendezkedésről Kína kapcsán is hallottam, sőt, nem is olyan rég az egyke politika miatt előállt nőhiány kezelése érdekében valaki javasolta is ezt a megoldást.
3. A nők több szeretőt tartanak (matriarchátus)
Ez a legjobb szerintem: A dél-indiai nayaroknál a nők teljes szexuális szabadságot élveznek, így a férfiaknak fogalmuk sincs, ki kinek a gyereke – inkább a saját nőrokonaik utódait támogatják hát. A női szexuális szabadságot tehát leginkább az biztosíthatja, ha a férfiaknak nincs módjuk arra, hogy biztosak legyenek az apaság felől, sőt, hajlandóak lemondani arról az igényükről, hogy tudják, melyek az ő gyerekeik. Viszont az utódok nem szenvednek hiányt gondoskodásból. (Kivéve, ha a nőnek egyáltalán nincsenek férfi rokonai.)
4. Látszólagos, de nem valódi monogámia (szeretőzés)
Hivatalosan monogámia, a valóságban azonban enyhe promiszkuitás jellemzi a társadalmak nagy részét, ahogy a miénket is. De ez a rendszer nem szorul bemutatásra.
5. Poliamória
Hivatalos többpartnerűség, amelyben férjből és feleségből is lehet több, tetszőleges számban. Erről is írtam korábban, most nem részletezném.
Nektek melyik megoldás tetszik legjobban? A gibbonoké, a csimpánzoké, a mormonoké, a tibetieké, vagy a nayaroké? Esetleg a miénk, az ál-monogámia? Vagy a poliamória? Kihagytam valamit?
A cikk A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása című könyv eszmefuttatásai alapján íródott.
A majdnem monogám gibbon
Az ember a gibbon és a csimpánz között helyezkedik el, ami a teljes monogámia és a promiszkuitás közötti átmenetet jelenti. Miért érdekes egyáltalán, hogy hol áll a gibbon, és hol áll a csimpánz? Mert ha összehasonlítjuk a különböző szaporodási (és örömszerzési) stratégiákat, könnyebben megérthetjük azt is, hogy az ember miért nem teljesen monogám, de sorozatosan, se szimultán, és miért van viszonylag távol a mindenki mindenkivel élvezkedik-verziótól is…
De kezdjük a gibbonnal, amely megvalósítja az "igazi" egypartnerűséget, minden katolikusok legfőbb ideálját. Hogyan képes ilyen bűvészmutatványra? Egyrészt azért tudja megtenni, mert antiszociális, vagyis nem csoportban él: a gibbonnak van egy párja, és azzal elvonul egy helyre, olyan messze a fajtársaitól, amennyire csak lehet. Ha a gibbonnak se a nősténye, se a hímje nem nagyon találkozik más gibbonnal, akkor a félrelépési valószínűség így igen csekély.
Viszont nem ez az egyetlen oka ennek a nagy hűségnek. A gibbon nőstény csak ritkán alkalmas utódnemzésre, vagyis a gibbon hímnek még akkor is rohadt nagy szerencsére lenne szüksége, hogy egy idegen nőstényt fogamzóképes állapotban elkapjon, ha eszébe jutna ilyen huncutság. Inkább otthon marad és azon izgul, hogy nehogy lemaradjon az ünnepről, mikor a saját nőstényével szexelhet. Ilyen feltételek mellett nem az a csoda, hogy a gibbonok hűségesek, hanem az, hogy még nem haltak ki…
[Hozzá kell tennünk, hogy ugyan a sorozatmonogámia a norma náluk, léteznek kivételek, megfigyeltek már több hím, egy nőstény felállást és a fordítottját is, vagyis képesek a flexibilitásra.]
A peteérést titkoló embernő
Nos, a homo sapiens egyik dologban sem hasonlít a gibbonhoz. Eleve szeret csoportosulni, vagyis nagy számú ellenkező nemű egyeddel van alkalma találkozni, másrészt a nősténye nem hogy csak ritkán fogamzóképes, de elég gyakran, de legfőképpen az a furcsa, hogy a peteérésének idejét maga elől is titkolja. (Hogy ez miért alakult így, arra számos elmélet létezik, egyik szórakoztatóbb, mint a másik.) Hogy pontosan mikor van peteérés, azt sose lehet tudni (vagyis a XX. század előtt nem volt rá módszer, hogy tudjuk, de azóta is elég körülményes), vagyis elég sokat kell próbálkozni ahhoz, hogy utód legyen a dologból.
Elég nyilvánvaló, hogy a peteérés eltitkolása, bármilyen okból is történt is, azt is jelzi, hogy az embernél a szex nem csak az utódnemzést szolgálja, mert akkor nem lenne értelme ennek a nagy rejtőzködésnek. Ebben a dologban nagyon különbözünk állati sorstársainktól, amelyek nőstényei számos jelét adják fogamzókészségüknek.
A szexmániás csimpánz
Nézzük most legközelebbi rokonunkat, a csimpánzt. Illetve a két csimpánzfajt: a közönséges csimpánz mellett ugyanis létezik a törpecsimpánz (bonobó is) is. Ezektől az állatkáktól mi DNS szempontjából nagyon kis mértékben különbözünk, teszem hozzá.
A csimpánzok totálisan promiszkuis népség. Nincs értelme hűtlenségről beszélni velük kapcsolatban, mert nem rendeződnek párba, teljes szexuális szabadosság jellemzi őket, ráadásul folyamatosan képesek szexre, nem kell a nőstények külön jelzéseire várni. Így aztán a csimpánz hím naponta szexelhet, (a törpe csimpánz naponta többször is), ellentétben a gibbonnal, amely csak nagy ritkán élvezkedik...
Se a gibbon, se a csimpánz nem tud tehát hűtlen lenni – az egyik nem képes rá, illetve nincs alkalma, a másik esetében pedig nem értelmezhető a fogalom.
A háremtartó gorilla
De mit csinál a gorilla? A gorilla úgy működik, mint a keleti kényurak: háremet tart. Ennek megfelelően csak bizonyos gorilla hímek jutnak nőstényhez, a többieknek koplalniuk kell. Az életmódbeli különbségek a nőstények és hímek egymáshoz viszonyított testméretében is megmutatkoznak.
A csimpánz hímek és nőstények körülbelül egyforma méretűek, a gibbonokra is ugyanez a jellemző (lásd fent), a gorilla hím azonban sokkal nagyobb a nőstényeknél – mivel nincs szexuális demokrácia a köreiben: itt érvényes az a mondás, hogy az erősebb gorilla b… jut nőstényhez és ezzel együtt lehetőséghez a szaporodásra.
Mint tudjuk, az embernél a férfiak általában nagyobbak a nőknél, de nem sokkal. (És persze nem is minden egyes esetben, de most átlagokról beszélünk.) Vagyis a az embernél van némi jelentősége a férfi magasságának, de nem túl nagy. Alapvetően nem vagyunk háremtartó fajta, inkább enyhe többnejűség jellemez minket (most itt nem számít, hogy a a nők tényleg feleségek-e vagy ágyasok, szeretők).
Hereméretek
Nézzünk egy még izgalmasabb méretet: a herékét. A csimpánz viszi a pálmát, második helyen viszont az ember áll. A gorilla hátul kullog – főleg hatalmas testéhez képes nagyon kicsik a heréi. És a magyarázat? Brit tudósok szerint (de most komolyan) a gyakran párosodó fajok hímjeinek nagyobb herékre van szükségük, a gyakori partnerváltással jellemezhető fajokban, hol ugyanazzal a nősténnyel több hím is párosodik egymás után, óriási here kell, hogy a kiszorítósdiban nagyobb esélye legyen az egyes hímnek.
Vagyis a csimpánz ebből láthatóan is promiszkuisabb nálunk, de a humán egyedek méretei is arról árulkodnak, hogy nem áll tőlünk messze az a gyakorlat, hogy ugyanazzal a nősténnyel rövid időn belül több hím is párosodik. A gorilla ehhez képest alig jut szexhez, mert egy-egy nősténye csak három-négy évenként válik aktívvá, vagyis hiába a hárem, az a kevés gorilla, akinek egyáltalán jut szex, maximum évente néhányszor élvezkedhet. Erre aztán bőven elég a kis here.
Hogy az emberi hímvessző miért olyan hatalmas (átlagos 12,7 cm a gorilla 3,1-es, a csimpánz 7,6-os méretéhez képest), az igazából rejtély, de valószínűleg a többi hímnek szóló kakaskodás miatt, és nem azért, mert a nők a nagyobb farkú hímeket részesítették előnyben…
HKSZ-játéktervek
Térjünk rá most arra, hogy az embernél mennyire éri meg házasságon kívüli szexre (HKSZ) törekedni… Itt ezt a fogalmat most a kvázi házasságtörő szexre használjuk, még ha valódi házasságról nincs is szó.
Kívülről fújja mindenki, hogy a férfiak érdekében áll elszórni a magjaikat, a nők pedig akkor lehetnek sikeresek a szaporodásban, ha a lehető legjobb génekkel rendelkező férfitól esnek teherbe. Vagyis a férfiak nem nagyon válogatnak, a nők meg nagyon is.
De mennyire éri meg a férfinak a HKSZ, ha nem abból indulunk ki, hogy csak élvezetből csinálja? Első blikkre a férfinak megéri minden alkalmat kihasználni a HKSZ-re, mert egy nőtől nem túl sok gyereke születhet (az ősember gyűjtögető-vadászó korszakában kb. 4-re futotta egy nő éltében, ha szerencsés volt), akár egyetlen félrelépés is 25%-os növekedést jelenthet…
A HKSZ hátránya, hogy ha már nem csimpánz társadalmi rend szerint működnek a dolgok, akkor a félrelépés következménye súlyos is lehet: sérülés vagy akár halál. Amíg más nők után jár, addig a „felesége” is engedhet más férfi csábításának, vagyis megeshet vele, hogy miközben kakukkfiókát tesz más fészkébe, ő is kakukkfiókát nevel. A kalandozásnak a gyerekei is kárát láthatják (ha nem gondoskodik róluk megfelelően – és az embergyereket elég sokáig kell gondozni).
Ugyanakkor a más nők után járás csak a saját törzsön belül volt értelmezhető sokáig, amíg vadászó-gyűjtögető életmódot éltünk (kb. 12.000 évvel ezelőttig), azaz nem kellett nagyon messzire menni, és mivel a törzsön belül nyilván mindenki mindenkinek a rokona volt, annak se lehetett túl nagy jelentősége, hogy kitől van egy konkrét gyerek. Vérségi kötelék volt keresztül-kasul mindenki között.
Emberi stratégiák az őskor után
Milyen stratégiákat ismerünk az emberi kultúrában (már a mezőgazdaság megjelenése után)?
1. Többnejűség
Ha az a cél, hogy minél több gyereke legyen egy férfinak, akkor minél több felesége/ágyasa van, annál jobb a helyzet. Kérdés persze, hogy képes-e gondoskodni róluk… Jellemzően a gazdagoknak/hatalmasoknak jut a lehetőség, hogy több nőjük legyen legálisan, de ezzel mások elől szipkázzák el őket.
A mormonoknál pl. nyomon követhető, hogy egy nejű férfiaknak átlag hét gyerekük volt, két nejűeknek 16, három nejűeknek meg 20.
Persze a többnejűség sokszor (vagy mindig?) a nő szexuális szabadságának erőszakos korlátozásával jár együtt, ami, mivel nem gibbonok vagyunk, hanem alapvetően mérsékelt promiszkuitáshoz szokott faj, igencsak boldogtalanná tudja tenni a nem aszexuális nőstényeket.
2. Többférjűség
A tibeti Trebában azt figyelték meg, hogy a többférjűség kevesebb utódot eredményez, mint az egyférjűség. Erre nem leltem magyarázatot, de meglehet, hogy az adott földrajzi körülmények között nem is áll az emberek érdekében sok utód létrehozása, mert nem tudnának sokról gondoskodni. Hasonló berendezkedésről Kína kapcsán is hallottam, sőt, nem is olyan rég az egyke politika miatt előállt nőhiány kezelése érdekében valaki javasolta is ezt a megoldást.
3. A nők több szeretőt tartanak (matriarchátus)
Ez a legjobb szerintem: A dél-indiai nayaroknál a nők teljes szexuális szabadságot élveznek, így a férfiaknak fogalmuk sincs, ki kinek a gyereke – inkább a saját nőrokonaik utódait támogatják hát. A női szexuális szabadságot tehát leginkább az biztosíthatja, ha a férfiaknak nincs módjuk arra, hogy biztosak legyenek az apaság felől, sőt, hajlandóak lemondani arról az igényükről, hogy tudják, melyek az ő gyerekeik. Viszont az utódok nem szenvednek hiányt gondoskodásból. (Kivéve, ha a nőnek egyáltalán nincsenek férfi rokonai.)
4. Látszólagos, de nem valódi monogámia (szeretőzés)
Hivatalosan monogámia, a valóságban azonban enyhe promiszkuitás jellemzi a társadalmak nagy részét, ahogy a miénket is. De ez a rendszer nem szorul bemutatásra.
5. Poliamória
Hivatalos többpartnerűség, amelyben férjből és feleségből is lehet több, tetszőleges számban. Erről is írtam korábban, most nem részletezném.
Nektek melyik megoldás tetszik legjobban? A gibbonoké, a csimpánzoké, a mormonoké, a tibetieké, vagy a nayaroké? Esetleg a miénk, az ál-monogámia? Vagy a poliamória? Kihagytam valamit?