A múltkori posztra jött egy komment, melyben arra szólított fel a T. Olvasó, hogy írjam le, mi a felemelő, a pozitív a szeretőzésben és javasolnám-e bárkinek, akár a gyerekeimnek is. Nos, itt a válaszom.
Kezdjük azzal, hogy nagyon más férfiként és más nőként szeretőnek lenni, bár ezt azért már eddig is sokszor emlegettem, de jó, ha újra leszögezzük. Mások a játékszabályok, az elvárások, a társadalom megítélése lebukás esetén. Az sem mindegy, hogy cisz hetero emberek vagyunk-e vagy melegek, leszbikusok és biszexuálisok, felvállaltan vagy rejtőzködve, és így tovább.
Másrészről egyáltalán nem elhanyagolható szempont az sem, hogy teljesen titkos szeretői státuszban leledzünk, vagy félig-meddig felvállalt viszonyban (mondjuk a szűkebb környezetünk tud róla), esetleg teljesen nyíltan csináljuk: előbújt poliamorokként vagy szvingerekként.
És a szeretőzési stílusunk is eléggé meghatározó: távolságtartóan szexközpontú, partnereket váltogató emberektől a szeretőjükért rajongó szerelmesekig bezárólag a szürkének millió árnyalata van. Hogy arról ne is beszéljünk (pedig de), milyen kapcsolatból lépünk félre, egyáltalán van-e fő kapcsolatunk és az hogyan működik, mik a szándékaink: meg akarjuk tartani a kapcsolatot, vagy ki szeretnénk lépni belőle.
Mennyire vagyunk monogám beállítottságúak és mennyire tudjuk elviselni a távolságot, a korlátokat, a titkolózást vagy épp a társadalom megvetését, ha nem titkolózunk vagy lebuktunk... Mennyire hiszünk a nagy ő mítoszában vagy mennyire tudtuk ezt elengedni...
Az sem elhanyagolható szempont persze, hogy milyen gyakran tudunk hódolni a szeretőzés gyönyöreinek és valóban élvezzük-e a randikat, felszabadultan tudunk-e együtt lenni a partnerünkkel, illetve partnereinkkel, olyan élményekben van-e részünk, amelyek gazdagítják az életünket, vagy a szeretőzés nem is igazán élvezetes számunkra és több vele a macera, mint amennyi pozitívumot kapunk tőle.
Mennyire furdal a lelkiismeret, illetve mennyire tudjuk beilleszteni az önképünkbe ezt a fajta életmódot, és mennyire félünk a következményeitől... Úgy érezzük-e, hogy rengeteget kockáztatunk vagy úgy, hogy semmit... Túl vagyunk-e már a lebukáson, esetleg több lebukáson, a szeretőnket mennyire fenyegeti a botrány réme...
Úgy tűnik, még bele se kezdtem a válaszba, pedig de... Ugyanis a szeretőzés pozitívumait, csodálatos mivoltát ecsetelni ugyanolyan nehéz, mint a házasság pozitívumairól beszélni. Nagyon nem mindegy, hogy ki vagy, ki a partnered, mit vársz a kapcsolattól, mit kapsz meg ebből és mit nem... Nehezen érvelnék a házasság felemelő volta mellett, mert nincsenek jó tapasztalataim, ugyanakkor tudom, hogy van, aki elégedett egy ilyen konstrukcióban...
Csakhogy a házasság esetén a társadalom akkor is támogatólag lép fel, ha nyilvánvaló, milyen pocsék az ilyen kapcsolatok nagy része (nem mondom, hogy a többsége, bár szerintem még az is megállná a helyét), míg a szeretői viszony esetén az ítélet dominál attól teljesen függetlenül, hogy kinek milyen örömei származnak belőle.
De akkor nézzük, mikor lehet a szeretőzés nagyon jó...
Kell hozzá egyfajta lazaság, önmagunkkal való megbékélés, a helyzet elfogadása. Nem mindenkinek való sem a titkolózás, sem a rizikó. Bár ugye van olyan szeretői helyzet, amelyben már se titok, se rizikó nincs, általában nem innen indulunk, vagyis addig is el kell jutni, hogy kiharcoljuk ezt az állapotot.
Van, aki élvezi a konspirációt, azt, hogy milyen ügyes a nyomok eltüntetésében és mennyire flottul tud hazudni... Esetleg intellektuális kihívást lát benne. Van, aki meg kutyául szenved attól, hogy neki bárkit is be kellene csapnia. Tehát az fogja élvezni ezt a műfajt, aki nem túlságosan szabálykövető, nem vaskalapos és nem hisz abban, hogy mindig őszintének kell lenni. (Ezzel együtt nem arról van szó, hogy az illető feltétlen notórius hazudozó vagy született szélhámos.)
Ugyanakkor ezen a téren a szvinger és a poliamoria éppen ellenkező tulajdonságokat követel: sokkal nagyobb őszinteséget és transzparenciát, mint egy hagyományos monogám kapcsolat, amitől szerintem még jobban fáznak az emberek, mint a titkolózástól és a lebukási rizikótól.
Noha sokan írják, hogy azok lépnek félre, akiknek kicsi az önbizalmuk, ez így biztos nem állja meg a helyét. Sok olyan ember van, aki szeretne félrelépni, mert önbizalomhiányos, de akinek sikerül is kialakítania valamilyen szeretői életmódot, arra kifejezetten nem jellemző, hogy állandóan kételkedne magában. És igen, a legtöbb esetben a kiegyensúlyozott szeretői kapcsolat abszolút növeli az önbizalmat, sőt, csodás átalakulást eredményezhet egyes embereknél. Vagyis lehet, hogy kezdetben volt probléma ezen a téren, de a szeretőzés akár meg is oldhatja ezt a gondot.
Az egyik legnagyobb pozitívuma, ahogy én látom, hogy viszonylag tétmentesen próbálhatjuk ki magunkat számos partnerrel... Ez persze leginkább azokra igaz, akik tudatosan keresgélnek, nem csak úgy belecsöppennek egy viszonyba, de a megismerés és az önfejlesztés egészen sajátos útja rejlik a szexuális és érzelmi kalandokban.
Ha szingliként ismerkedünk, akkor szinte kényszeresen a párkapcsolati mozgólépcsőre kapaszkodunk fel, vagy maradunk az alkalmi és ezért sokszor kiábrándító találkozásoknál, egy szeretői kontextus viszont rengetegféle kapcsolódást lehetővé tesz. Nem kell se összeköltöztünk, se gyereket terveznünk, se semmi hasonló: lehetünk csak férfiak és csak nők (vagy éppen nembinárisok), és megélhetjük azt a fajta szabadságot, amit hagyományos kapcsolatok általában nem képesek nyújtani.
Például lehet kapcsolatunk azonos nemű emberrel, annak dacára, hogy esetleg nem vagyunk homoszexuálisok, se bik, csak heteroflexibilisek. Kipróbálhatunk többes formációkat, ha olyan szeretőnk van, aki megszervezi ezt nekünk vagy együtt kereshetünk partnereket ezekhez a játékokhoz. Végre nyíltan beszélhetünk titkos vágyainkról is, nem kell attól félnünk, hogy az állandó partnerünk visszautasít, kinevet, megvet, megaláz... (Ez még akkor is benne van a pakliban, ha egyébként az állandó partnerünkkel jó a kapcsolatunk, de zárt gondolkodású vagy csak nem merünk előhozakodni bizonyos témákkal, mert félünk a következményektől.)
Megélhetjük, milyen az, ha valaki annyira szeret velünk lenni, hogy hajlandó a szabadidejéből erre áldozni, akár hetente többször is, hajlandó kilométereket utazni, hogy akár csak tíz percre lásson, hajlandó segíteni, ha bármi gondunk van, noha elvileg nem viszonozzuk semmivel azon kívül, hogy szívesen vagyunk együtt vele és szeretjük (vagy minimum kedveljük). Biztosak lehetünk benne, hogy a másik nem kényelemszeretetből, lustaságból, kötelességtudatból, anyagi érdekből van velünk, hanem azért, mert nagyon jól érzi magát. (Mennyi házasságra jellemző, hogy ezt nem élik meg benne az emberek!)
Azokat a viszonyokat kivéve, amelyekben megjelenik valamilyen plusz érdek (és persze ilyenek is vannak bőven), a többi esetben tényleg arról van szó, hogy tudhatjuk: az illető miattunk és a kedvünkért van ott, ahol, és bármikor dönthetne úgy, hogy nem bennünket választ, mégis bennünket választ.
Olyan intenzív figyelmet, mint egy szeretőtől, nehéz mástól kapni, még a barátok esetén is sokszor történik az, hogy a barátunk inkább a saját dolgait meséli, nem a miénkről akar hallani... Mivel a szeretővel töltött időnk korlátos, mindketten tudjuk, hogy ilyenkor kell maximálisan jelen lenni, nincsenek üresjáratok... És a homo sapiens már csak olyan, hogy a teljes odafigyelést nagyon nagyra értékeli...
Az eltávolodás-közeledés ciklikussága is nagyon élvezetes lehet, ha nem vagyunk társfüggők. Nem lehet valakiről jólesően álmodozni, ha folyton együtt vagyunk vele, ahhoz, hogy hiányozzon, el kell mennie. A szerető pont ezt teszi: és az ezáltal keltett hiányérzet táplálja a szenvedélyt. Kevéssé eshetünk bele abba a csapdába, hogy azt gondoljuk: a másik a miénk és már nem kell küzdenünk érte. Vagyis éberen tart is arra késztet, hogy a legjobb formánkat hozzuk.
Mivel ez kölcsönös, az illető legjobb formáját fogjuk mi is látni, amire lehet azt mondani, hogy de így nem ismerjük meg igazán az... Csakhogy inkább az a helyzet, hogy más tulajdonságait fogjuk igazán megismerni, mint az állandó partnere... Aki esetleg még csak nem is sejti a férje/felesége legintimebb gondolatait. Olyan mélyre mehetünk lelkileg egy szeretővel, amennyire sok házastárssal nem lehet eljutni. (Persze vannak kivételek.)
Egy hosszú és érzelemdús szeretői kapcsolatban ugyanúgy lesznek közös élmények, közös poénok, tolvajnyelv, esetleg még projektek is, rövidebb, illetve hosszabb távú tervek, mint egy házasságban... Ez nyilván nem minden szeretői kapcsolatra igaz, de ha elérünk erre a szintre, az is nagyon élvezetes tud lenni.
Jó esetben a szex is kivételes, mert minek maradnánk meg valaki mellett, akivel nem jó az ágyban... Lehetnek olyan élményeink, amelyeket kalandozás közben élünk meg, de nem tartós szeretői kapcsolatban, és ezek is emlékezetesek lesznek. De ha valami kevésbé jó, abból is rengeteget tanulhatunk: minden találkozásnak vannak tanulságai, minden partner megtanít valamit önmagunkról. Ha olyan szeretőnk van, aki nem egy monogám kapcsolatot akar reprodukálni, hanem tényleg a szabadság híve, akkor bátran be is számolhatunk neki a kalandjainkról és ez is nagyon élvezetes, izgató tud lenni. Nem kell választanunk a kizárólagosság és a kalandok között, mert egyszerre mindkettőben is lehet részünk.
Lehetünk szerelmesek 30-40-50 vagy akár 60 évesen anélkül, hogy emiatt felrúgnánk az egész addigi életünket. Egy szexuálisan már számunkra közömbös vagy aszexuális állandó partner mellett maradhatunk anélkül, hogy megőrülnénk, mert a szeretőnk megadja mindazt a pluszt, amit otthon nem kapunk meg. Újra fiatalnak és energikusnak érezhetjük magunkat.
Hogy ajánlanám-e a gyerekeimnek...
Ez nem olyasmi, amit az ember ajánlgat. Én azt sem ajánlom, hogy kössenek házasságot. Vagy vállaljanak gyereket. Teljesen rájuk bízom, milyen úton indulnak el, legfeljebb arra törekszem, hogy lássák: a monogámia nem az egyetlen lehetőség. De a társadalmunk úgy épül fel, hogy mielőtt az ember szeretőzne, előbb monogám kapcsolatokat fog megtapasztalni. Arra azért kicsi az esély, hogy rögtön egyszerre legyen egy fiatalnak több partnere, illetve ha így is van, az teljesen más lesz, mint egy későbbi időszakban, amikor már a „fészekrakási” periódusban próbál kapcsolatokat építeni.
Azt nyilván nem kívánom nekik, hogy sok kapcsolati konfliktusuk legyen és el kelljen válniuk, tehát a legegyszerűbb az volna, ha vagy egy kizárólagos kapcsolatban találnák meg a boldogságot (bármennyire is nehezen hiszem, hogy ez lehetséges), vagy etikus non monogám formációkat találjanak... Én is inkább azt szeretem, ha őszinte lehetek, de a társadalom jelenlegi állapota nem sok jóval kecsegtet.
Mindenesetre rábeszélni soha senkit nem szerettem volna a szeretőzésre, és nem is hiszem, hogy mindenkinek jót tenne... De tagadhatatlanul vannak pozitív oldalai is a sok negatívum mellett – mert ugye ezek meglétét sem tagadtam egy pillanatig sem.
Kezdjük azzal, hogy nagyon más férfiként és más nőként szeretőnek lenni, bár ezt azért már eddig is sokszor emlegettem, de jó, ha újra leszögezzük. Mások a játékszabályok, az elvárások, a társadalom megítélése lebukás esetén. Az sem mindegy, hogy cisz hetero emberek vagyunk-e vagy melegek, leszbikusok és biszexuálisok, felvállaltan vagy rejtőzködve, és így tovább.
Másrészről egyáltalán nem elhanyagolható szempont az sem, hogy teljesen titkos szeretői státuszban leledzünk, vagy félig-meddig felvállalt viszonyban (mondjuk a szűkebb környezetünk tud róla), esetleg teljesen nyíltan csináljuk: előbújt poliamorokként vagy szvingerekként.
És a szeretőzési stílusunk is eléggé meghatározó: távolságtartóan szexközpontú, partnereket váltogató emberektől a szeretőjükért rajongó szerelmesekig bezárólag a szürkének millió árnyalata van. Hogy arról ne is beszéljünk (pedig de), milyen kapcsolatból lépünk félre, egyáltalán van-e fő kapcsolatunk és az hogyan működik, mik a szándékaink: meg akarjuk tartani a kapcsolatot, vagy ki szeretnénk lépni belőle.
Mennyire vagyunk monogám beállítottságúak és mennyire tudjuk elviselni a távolságot, a korlátokat, a titkolózást vagy épp a társadalom megvetését, ha nem titkolózunk vagy lebuktunk... Mennyire hiszünk a nagy ő mítoszában vagy mennyire tudtuk ezt elengedni...
Az sem elhanyagolható szempont persze, hogy milyen gyakran tudunk hódolni a szeretőzés gyönyöreinek és valóban élvezzük-e a randikat, felszabadultan tudunk-e együtt lenni a partnerünkkel, illetve partnereinkkel, olyan élményekben van-e részünk, amelyek gazdagítják az életünket, vagy a szeretőzés nem is igazán élvezetes számunkra és több vele a macera, mint amennyi pozitívumot kapunk tőle.
Mennyire furdal a lelkiismeret, illetve mennyire tudjuk beilleszteni az önképünkbe ezt a fajta életmódot, és mennyire félünk a következményeitől... Úgy érezzük-e, hogy rengeteget kockáztatunk vagy úgy, hogy semmit... Túl vagyunk-e már a lebukáson, esetleg több lebukáson, a szeretőnket mennyire fenyegeti a botrány réme...
Úgy tűnik, még bele se kezdtem a válaszba, pedig de... Ugyanis a szeretőzés pozitívumait, csodálatos mivoltát ecsetelni ugyanolyan nehéz, mint a házasság pozitívumairól beszélni. Nagyon nem mindegy, hogy ki vagy, ki a partnered, mit vársz a kapcsolattól, mit kapsz meg ebből és mit nem... Nehezen érvelnék a házasság felemelő volta mellett, mert nincsenek jó tapasztalataim, ugyanakkor tudom, hogy van, aki elégedett egy ilyen konstrukcióban...
Csakhogy a házasság esetén a társadalom akkor is támogatólag lép fel, ha nyilvánvaló, milyen pocsék az ilyen kapcsolatok nagy része (nem mondom, hogy a többsége, bár szerintem még az is megállná a helyét), míg a szeretői viszony esetén az ítélet dominál attól teljesen függetlenül, hogy kinek milyen örömei származnak belőle.
De akkor nézzük, mikor lehet a szeretőzés nagyon jó...
Kell hozzá egyfajta lazaság, önmagunkkal való megbékélés, a helyzet elfogadása. Nem mindenkinek való sem a titkolózás, sem a rizikó. Bár ugye van olyan szeretői helyzet, amelyben már se titok, se rizikó nincs, általában nem innen indulunk, vagyis addig is el kell jutni, hogy kiharcoljuk ezt az állapotot.
Van, aki élvezi a konspirációt, azt, hogy milyen ügyes a nyomok eltüntetésében és mennyire flottul tud hazudni... Esetleg intellektuális kihívást lát benne. Van, aki meg kutyául szenved attól, hogy neki bárkit is be kellene csapnia. Tehát az fogja élvezni ezt a műfajt, aki nem túlságosan szabálykövető, nem vaskalapos és nem hisz abban, hogy mindig őszintének kell lenni. (Ezzel együtt nem arról van szó, hogy az illető feltétlen notórius hazudozó vagy született szélhámos.)
Ugyanakkor ezen a téren a szvinger és a poliamoria éppen ellenkező tulajdonságokat követel: sokkal nagyobb őszinteséget és transzparenciát, mint egy hagyományos monogám kapcsolat, amitől szerintem még jobban fáznak az emberek, mint a titkolózástól és a lebukási rizikótól.
Noha sokan írják, hogy azok lépnek félre, akiknek kicsi az önbizalmuk, ez így biztos nem állja meg a helyét. Sok olyan ember van, aki szeretne félrelépni, mert önbizalomhiányos, de akinek sikerül is kialakítania valamilyen szeretői életmódot, arra kifejezetten nem jellemző, hogy állandóan kételkedne magában. És igen, a legtöbb esetben a kiegyensúlyozott szeretői kapcsolat abszolút növeli az önbizalmat, sőt, csodás átalakulást eredményezhet egyes embereknél. Vagyis lehet, hogy kezdetben volt probléma ezen a téren, de a szeretőzés akár meg is oldhatja ezt a gondot.
Az egyik legnagyobb pozitívuma, ahogy én látom, hogy viszonylag tétmentesen próbálhatjuk ki magunkat számos partnerrel... Ez persze leginkább azokra igaz, akik tudatosan keresgélnek, nem csak úgy belecsöppennek egy viszonyba, de a megismerés és az önfejlesztés egészen sajátos útja rejlik a szexuális és érzelmi kalandokban.
Ha szingliként ismerkedünk, akkor szinte kényszeresen a párkapcsolati mozgólépcsőre kapaszkodunk fel, vagy maradunk az alkalmi és ezért sokszor kiábrándító találkozásoknál, egy szeretői kontextus viszont rengetegféle kapcsolódást lehetővé tesz. Nem kell se összeköltöztünk, se gyereket terveznünk, se semmi hasonló: lehetünk csak férfiak és csak nők (vagy éppen nembinárisok), és megélhetjük azt a fajta szabadságot, amit hagyományos kapcsolatok általában nem képesek nyújtani.
Például lehet kapcsolatunk azonos nemű emberrel, annak dacára, hogy esetleg nem vagyunk homoszexuálisok, se bik, csak heteroflexibilisek. Kipróbálhatunk többes formációkat, ha olyan szeretőnk van, aki megszervezi ezt nekünk vagy együtt kereshetünk partnereket ezekhez a játékokhoz. Végre nyíltan beszélhetünk titkos vágyainkról is, nem kell attól félnünk, hogy az állandó partnerünk visszautasít, kinevet, megvet, megaláz... (Ez még akkor is benne van a pakliban, ha egyébként az állandó partnerünkkel jó a kapcsolatunk, de zárt gondolkodású vagy csak nem merünk előhozakodni bizonyos témákkal, mert félünk a következményektől.)
Megélhetjük, milyen az, ha valaki annyira szeret velünk lenni, hogy hajlandó a szabadidejéből erre áldozni, akár hetente többször is, hajlandó kilométereket utazni, hogy akár csak tíz percre lásson, hajlandó segíteni, ha bármi gondunk van, noha elvileg nem viszonozzuk semmivel azon kívül, hogy szívesen vagyunk együtt vele és szeretjük (vagy minimum kedveljük). Biztosak lehetünk benne, hogy a másik nem kényelemszeretetből, lustaságból, kötelességtudatból, anyagi érdekből van velünk, hanem azért, mert nagyon jól érzi magát. (Mennyi házasságra jellemző, hogy ezt nem élik meg benne az emberek!)
Azokat a viszonyokat kivéve, amelyekben megjelenik valamilyen plusz érdek (és persze ilyenek is vannak bőven), a többi esetben tényleg arról van szó, hogy tudhatjuk: az illető miattunk és a kedvünkért van ott, ahol, és bármikor dönthetne úgy, hogy nem bennünket választ, mégis bennünket választ.
Olyan intenzív figyelmet, mint egy szeretőtől, nehéz mástól kapni, még a barátok esetén is sokszor történik az, hogy a barátunk inkább a saját dolgait meséli, nem a miénkről akar hallani... Mivel a szeretővel töltött időnk korlátos, mindketten tudjuk, hogy ilyenkor kell maximálisan jelen lenni, nincsenek üresjáratok... És a homo sapiens már csak olyan, hogy a teljes odafigyelést nagyon nagyra értékeli...
Az eltávolodás-közeledés ciklikussága is nagyon élvezetes lehet, ha nem vagyunk társfüggők. Nem lehet valakiről jólesően álmodozni, ha folyton együtt vagyunk vele, ahhoz, hogy hiányozzon, el kell mennie. A szerető pont ezt teszi: és az ezáltal keltett hiányérzet táplálja a szenvedélyt. Kevéssé eshetünk bele abba a csapdába, hogy azt gondoljuk: a másik a miénk és már nem kell küzdenünk érte. Vagyis éberen tart is arra késztet, hogy a legjobb formánkat hozzuk.
Mivel ez kölcsönös, az illető legjobb formáját fogjuk mi is látni, amire lehet azt mondani, hogy de így nem ismerjük meg igazán az... Csakhogy inkább az a helyzet, hogy más tulajdonságait fogjuk igazán megismerni, mint az állandó partnere... Aki esetleg még csak nem is sejti a férje/felesége legintimebb gondolatait. Olyan mélyre mehetünk lelkileg egy szeretővel, amennyire sok házastárssal nem lehet eljutni. (Persze vannak kivételek.)
Egy hosszú és érzelemdús szeretői kapcsolatban ugyanúgy lesznek közös élmények, közös poénok, tolvajnyelv, esetleg még projektek is, rövidebb, illetve hosszabb távú tervek, mint egy házasságban... Ez nyilván nem minden szeretői kapcsolatra igaz, de ha elérünk erre a szintre, az is nagyon élvezetes tud lenni.
Jó esetben a szex is kivételes, mert minek maradnánk meg valaki mellett, akivel nem jó az ágyban... Lehetnek olyan élményeink, amelyeket kalandozás közben élünk meg, de nem tartós szeretői kapcsolatban, és ezek is emlékezetesek lesznek. De ha valami kevésbé jó, abból is rengeteget tanulhatunk: minden találkozásnak vannak tanulságai, minden partner megtanít valamit önmagunkról. Ha olyan szeretőnk van, aki nem egy monogám kapcsolatot akar reprodukálni, hanem tényleg a szabadság híve, akkor bátran be is számolhatunk neki a kalandjainkról és ez is nagyon élvezetes, izgató tud lenni. Nem kell választanunk a kizárólagosság és a kalandok között, mert egyszerre mindkettőben is lehet részünk.
Lehetünk szerelmesek 30-40-50 vagy akár 60 évesen anélkül, hogy emiatt felrúgnánk az egész addigi életünket. Egy szexuálisan már számunkra közömbös vagy aszexuális állandó partner mellett maradhatunk anélkül, hogy megőrülnénk, mert a szeretőnk megadja mindazt a pluszt, amit otthon nem kapunk meg. Újra fiatalnak és energikusnak érezhetjük magunkat.
Hogy ajánlanám-e a gyerekeimnek...
Ez nem olyasmi, amit az ember ajánlgat. Én azt sem ajánlom, hogy kössenek házasságot. Vagy vállaljanak gyereket. Teljesen rájuk bízom, milyen úton indulnak el, legfeljebb arra törekszem, hogy lássák: a monogámia nem az egyetlen lehetőség. De a társadalmunk úgy épül fel, hogy mielőtt az ember szeretőzne, előbb monogám kapcsolatokat fog megtapasztalni. Arra azért kicsi az esély, hogy rögtön egyszerre legyen egy fiatalnak több partnere, illetve ha így is van, az teljesen más lesz, mint egy későbbi időszakban, amikor már a „fészekrakási” periódusban próbál kapcsolatokat építeni.
Azt nyilván nem kívánom nekik, hogy sok kapcsolati konfliktusuk legyen és el kelljen válniuk, tehát a legegyszerűbb az volna, ha vagy egy kizárólagos kapcsolatban találnák meg a boldogságot (bármennyire is nehezen hiszem, hogy ez lehetséges), vagy etikus non monogám formációkat találjanak... Én is inkább azt szeretem, ha őszinte lehetek, de a társadalom jelenlegi állapota nem sok jóval kecsegtet.
Mindenesetre rábeszélni soha senkit nem szerettem volna a szeretőzésre, és nem is hiszem, hogy mindenkinek jót tenne... De tagadhatatlanul vannak pozitív oldalai is a sok negatívum mellett – mert ugye ezek meglétét sem tagadtam egy pillanatig sem.