Gyakran hangoztatott áligazság, hogy aki igazán szeret, az rá se néz másra (sőt, eszébe se jut), amire természetesen az szokott lenni az egyetlen bizonyíték, hogy a kommentelő ezt önmagáról illetve a férjéről/ feleségéről bizton állítja, noha maximum önmagáról állíthatná, de akkor se nagyon hinnénk neki. (Persze, igen kicsi százalékban ez akár még igaz is lehet, csakhogy az nem érv, hogy nálam így működik, ezért így KELL működnie, és ha mások másképp érzik, akkor ők hülyék, mert én vagyok a helikopter.)
Ami alapvetően látszik: a felháborodás, az intolerancia és a megjátszott széles jókedv valahol ugyanannak a félelemnek különböző megnyilvánulási formáit mutatják. Mivel a monogám modellt plántálták belénk gyerekkorunktól fogva, még ha az élet teljesen mást is tanított meg arról, hogy mi hogyan működik, inkább kapaszkodunk a narratívába, minthogy szembenézzünk a valósággal.
Ami érdekes: szinte mindegy, hogy eltitkolt hűtlenség vagy előre megbeszélt és úgymond „engedélyezett” szeretői viszony, alkalmi kalandok vagy együttes szexélmények (szvinger), a többség szemében mindegyik egyaránt elfogadhatatlan.
Persze hiba lenne a kommentelők többsége és az emberek többsége közé egyenlőségjelet tenni: a kommentelők az összes olvasó maximum 10%-a, így a hallgatag 90% nézeteiről nem sokat tudunk meg, főleg egy olyan platformon, ahol valódi névvel jelennek meg az emberek és ahol a közhangulat már az első pár komment után lincselésközelivé válik minden ellenvélemény tekintetében. Ugye, nem könnyű odaszambázni és saját névvel kommentelni egy olyat, hogy márpedig szerintem a poli tök jó és csak azért fröcsögtök, mert irigykedtek/ féltek/ önzők vagytok, és így tovább.
Miért van az mégis, hogy idehaza még a legvadabb politikai belharcokban sem szokás olyan, egyébként rengeteg ember által tudott titkokat kiteregetni, hogy ki kinek a szeretője, mint ahogy ezt mondjuk Nagy-Britanniában teszik, ahol a témát egyáltalán nem övezi szemérmes titoktartás?
Olybá tűnik, mégiscsak létezik egy olyan hallgatag többség, amely tolerálja a nem hagyományos szerelmi kapcsolatokat és még akkor is szent tehénként tekint rájuk, ha amúgy fegyverként lehetne őket használni. Persze lehet, hogy éppen azért, mert túl sokan vannak olyanok, akiknek ugyancsak vaj van a fején, vagyis, ha elkezdődne a szerelmi élet kiteregetése egyik oldalon, akkor folytatódna a másik oldalon. Ennek a jachtozós-kurvázós botrány azért nem mond ellent, mert ott nem szimpla megcsalás volt, hanem fizetett lányok, plusz drog, ráadásul videóval alátámasztva. Videók másról is készültek állítólag, de azok aligha fognak előkerülni.
De mi annyira ijesztő egyébként a nonmonogám formációkban, mikor nem csak átmeneti kisiklásról, megszédülésről, „bűnbeesésről” van szó, hanem valami tartósról, ami meghatározza az életmódunkat is?
Az egyik legijesztőbb a monopólium elvesztése. A hagyományos párkapcsolat hatalmat biztosít egymás felett, előjogokat jelent, korlátozásokat legitimál. Tehát ha lemondunk a monopólimról, ami a partner érzelmei, szexualitása, ideje, energiái feletti rendelkezést illeti, akkor veszítünk a hatalmunkból. A férjünk, feleségünk, élettársunk kivonja magát az ellenőrzésünk alól. Mivel a legtöbb embernek nincs más hatalma, csak az, amit a párkapcsolata biztosít neki (már a gyerekei fölött se nagyon tud basáskodni), ez persze hatalmas veszteségnek tűnik.
Persze a párkapcsolati előjogok még akkor is érvényesíthetők, ha van egy szerető képben, akár megegyezéses módon történik ez, akár nem. A család érdekeit mindig a szeretői viszony érdekei fölé lehet helyezni. És a legtöbb hűtlen férj/ feleség enged is a nyomásnak.
A hatalom mellett a státusz is fontos szerepet tölt be. Minél értékesebb a partner egzisztenciális, társadalomban elfoglalt helyét illetően, annál fontosabb, hogy milyen státuszt biztosít ez a házastársának. Ha valakiről kiderül, hogy ez a státusz megrendült, mert őt esetleg lecserélhetik a szeretőre, az persze nagy érvágás. De amennyiben a viszony titkos (vagy legfeljebb az érintettek tudnak róla) és a státuszt nem karcolja, sokkal könnyebb tolerálni.
Ami azonban tényleg zsigeri félelemmel tudja eltölteni az embereket, az az, hogy kiderülhet: a szerető sokkal jobb náluk valamiben. Vagy szinte mindenben. Baromi nehéz nem versenyezni ebben a helyzetben, és nem azt érezni, hogy kudarcot vallottunk, pedig még csak nem is biztos, hogy a szerető jobb, vagy hogy mindenben jobb. Nyilván izgalmasabb, mert egy ideig az újdonság varázsa lengi körül, és mert nem vele kell élni. De lehet, hogy egyszerűen csak más. Viszont nagyon kevés embernek van akkora önbizalma, hogy azt mondja: vagyok én olyan értékes és jó, hogy a párom ne akarjon lecserélni. Ha nem tartjuk magunkat elég értékesnek, vonzónak, egyedinek, akkor persze, hogy rettegünk a konkurenciától.
Akár titkos viszonyról van szó, akár nyitott házasság melletti kapcsolatról, a veszteségtől való félelem mindenképpen jelen lehet, illetve felütheti a fejét. Hiszen az mindkét esetben bekövetkezhet, hogy az alternatív kapcsolat elsodorja a báziskapcsolatot. Ez a félelem nem irracionális, ugyanakkor bebiztosítani sem tudjuk magunkat ellene: attól, hogy szigorú monogámiát fogadunk, még mindig beleszerethetünk valakibe. Sőt, ha csak monogámiában gondolkodunk, nagyobb eséllyel lesz vége az eredeti kapcsolatnak egy új szerelem miatt, mint akkor, ha ez az alternatíva belefér a mindsetbe.