Az a nő azonban, aki NEM azért lett egy nős férfi szeretője, mert azt remélte, hogy az majd elválik és vele alakít családot, sőt, akinek már úgyis van családja egy (vagy több) korábbi partnere jóvoltából, és ezért nem szorítja az idő, sokkal könnyebben viseli a titkos kapcsolatot, főleg, ha az nem is teljesen titkos, mivel az évek során úgy alakultak a dolgok, hogy félig-meddig legitimmé, felvállalttá vált. A nős férfi felesége tud róla, esetleg egyes barátok, a nő gyerekei is… Csak éppen nem verik nagydobra és bizonyos korlátozások továbbra is érvényesek.
Aztán egyszer csak bekövetkezhet az, amire a szeretőként magát jól érző nő talán nem is számított. Legitim, teljesen felvállalt barátnővé válik. Persze ez is többféleképpen mehet végbe. Lehet, hogy az addigi szeretője válik el és emiatt léphet ki ő a homályból. (Még olyanról is hallottam, aki több év szakítás után tért vissza egykori szeretőjéhez, mikor a férfi váratlanul elvált: a nő emiatt faképnél hagyta azt, akivel közben összejött és akivel egész jó volt a kapcsolata.) Vagy szakít a szeretőjével és az új kapcsolata már nem titkos, hanem felvállalt. Illetve az a verzió is létezik, hogy megtartja a szeretőjét, de lesz egy másik, felvállalt kapcsolata is.
Mi változik ettől érzésre és a gyakorlatban? Mi működik nagyon másképp egy felvállalt kapcsolatban?
Ha már évek óta hozzászoktunk, hogy szeretőként élünk, akkor az is a fejünkben van, hogy alkalmazkodnunk kell a kedvesünk családjához, de úgy, hogy ők nem biztos, hogy tudnak rólunk. Mindenesetre szinte bármikor közbejöhet valami, ami miatt le kell mondani egy-egy randit.
De ez igazából akkor se változik, ha legitim partnerek vagyunk, hiszen a barátunknak is van családja, esetleg gyereke, a gyereke anyja, a saját szülei, egyéb csatolt részek… Tehát nem biztos, hogy kevésbé kell alkalmazkodnunk. Ha azonban szeretői státuszból jövünk, akkor ehhez annyira hozzászoktunk, hogy meg sem lepődünk rajta. Lehet, hogy éppen emiatt sokkal természetesebben is állunk hozzá, mint mások.
A szeretői státusz sokszor még akkor is titkolózásra kötelez, ha poliamorok vagyunk, tehát a leginkább érintettek tudnak a viszonyunkról. A felvállalt kapcsolatban ezzel nem kell foglalkoznunk, nyugodtan beszámolhatunk a barátunkról bárkinek, elmesélhetjük, ha együtt megyünk moziba, együtt nyaralunk… De nem biztos, hogy a régi beidegződéseket egyhamar könnyű levetkőzni. Lehet, hogy még egy ideig diszkrétek maradunk, de az is lehet, hogy a múltat kompenzálandó, tényleg mindent kiteszünk a kirakatba, hogy végre lássák: nekünk is jutott „rendes” kapcsolat.
Szeretőként csak korlátozott időben, általában napközben vagy este találkozhatunk és csak ritkán jut idő és alkalom arra, hogy elmenjünk egyet vacsorázni, moziba, színházba vagy horribile dictu együtt töltsünk néhány napot. Az, hogy a szeretőnk otthonában találkozzunk, ott is töltsük az éjszakát, az szinte kizárt. (Poliamorok esetében előfordulhat.)
Felvállalt kapcsolatban viszont jó sok időt tölthetünk együtt, miénk lehet az este, az éjszaka és a reggel, hacsak nem akad más dolgunk, hétvégén lustálkodhatunk, együtt nézhetünk filmeket, együtt mehetünk moziba, színházba, sőt, akár évente többször el is utazhatunk, ha megengedhetjük magunknak. Ehhez kapcsolódóan sokkal jobban megismerjük egymás hétköznapi arcát is, aminek vannak pozitív oldalai és persze lehetnek kellemetlenek is.
Szeretőként kicsi az esélye, hogy keresztül-kasul ismerjük egymás családját, személyesen találkozunk a gyerekekkel, a szülőkkel, a barátokkal, rokonokkal, munkatársakkal. A nős pasi ismerheti a szingli/elvált nő gyerekeit, de valószínű, hogy a nő nem fogja ismerni a férfi gyerekeit, legalábbis nem személyesen.
A felvállalt kapcsolatban viszont mindenkivel találkozunk előbb-utóbb. Ha közös programokat szervezünk a gyerekekkel, akkor szembesülnünk kell azzal is, hogy milyen dolgokban értünk egyet gyereknevelés szintjén és milyenekben nem. Nagy óvatosságot igényel, hogy ne akarjunk túlzottan beleszólni a partnerünk dolgaiba, de azért jelezzük, ha valami nagyon nem kóser.
És persze felmerül egy csomó olyan kérdés, ami szeretők között sose (vagy inkább csak egyoldalúan, a szingli partner részéről): hová tart a kapcsolat? Van-e realitása az összeköltözésnek, esetleg a házasságnak? Akarja ezt egyik vagy másik? Vagy jobb, ha minden úgy marad, ahogy volt? Mennyire ragaszkodunk az addigi életünkhöz és mennyire akarjuk azt megváltoztatni?
Sok év szeretőzés után ezek meglehetősen szokatlan gondolatok lehetnek, amelyekre talán már nem is számítottunk… De a legfurcsább talán az, hogy nem a MÁSIK nő vagyunk. Ha valaki hozzászokott ahhoz a tudathoz, hogy ő a MÁSIK, akkor tényleg különös érzés egyetlennek vagy „elsődlegesnek” lenni – amennyiben a pasi nem monogám. Már maga a monogámia újrafelfedezése is különös annak, aki rég nem ebben él.