Sokféle ember véleményét hallottam már hűtlenségről, konszenzusos nem monogám kapcsolatokról, szvingerről, poliamóriáról... De mikor egy egyébként empatikus, jóindulatú, alapvetően kedves valaki ennek a témának a hallatán kikel magából és kijelenti, hogy ő nem bírja elviselni, ha valaki nem monogám, és aki nem abban hisz, amiben ő, az perverz, akkor nehezemre esik, hogy megértsem a hozzáállását. Mit érdekli őt, hogy más, akihez neki alapvetően semmi köze, mit művel a szexuális életében, a párkapcsolatában? 



Tudjuk, hogy az állam, az egyház, mindenféle önjelölt népvezér és intézményeken és titulusokon keresztül hatalmaskodó személyek folyamatosan a magánemberek alsóneműjében turkálnak, és ezt a tevékenységüket az ókor óta végzik... A társadalom hatalommal rendelkező része mindig abban a hitben élt, hogy jogában áll meghatározni, mit szabad és mit nem. És ez a ma a szexularizált államokban egyre inkább teljesen magánügynek tekintett szexualitásra ugyanúgy vonatkozott, mint minden másra. Ugyanakkor a szexualitás korlátozása nagyon eltérő az egyes kultúrákban, tehát lehetne most a nyugati kultúra sokkal kevésbé megnyomorított is: akkor talán az emberekbe se szorulna annyi intolerancia, gyűlölet, meg nem értés, kontrollvágy. 

De miért a magánember felháborodása, ha bárkiről kiderül, hogy bevallottan nem monogám? Mert a hűtlenség is szörnyű és aljas (szerintük), na de amiatt legalább illik bűntudatot érezni. Míg a konszenzusos nem monogámia olyasmi, ami sérti a... nem is tudom, mit. Egyesek a természeti törvényekre hivatkoznak (ami nonszensz), mások az esztétikára, ismét mások az erkölcsökre (és kinek áll hatalmában definiálni, mi az erkölcsös?)... 

Miért is tehát ez a vehemens tiltakozás a monogámiát elhagyók ellen? Kiknek ártanak ők, ha eszük ágában sincs téríteni, egyszerűen csak szeretnék, ha nem kellene bujkálniuk és szégyenkezniük, ha nem tekintenék őket perverznek? 

Alapvetően félelemről van szó. Nem is annyira a másiktól való félelemről: arról, hogy a konzervatív értékeket valló és vajon azok szerint élő (?) emberek saját maguktól félnek. Félelmetes, ha az, amit ők csak bűntudattal eltelve, önutálattól gyötörve, titokban csinálnak vagy amiről esetleg csak álmodoznak, mások számára a valóság. Mi lesz, ha kiderül, hogy ők, a "hagyományos" értékek képviselői is szeretnék ugyanazt, esetleg már csinálták is? Miben is fognak akkor különbözni azoktól, akiket minden erejükkel meg akarnak vetni? (Nota bene: sokan csak színlelik a felháborodást, de mások tényleg érzik is.)

Ha az ember csak magára nézve nem tartja kötelezőnek a szabályokat (mert neki jár, hogy másképp viselkedhessen, de másoknak bezzeg nem), akkor attól is fél, hogy mondjuk a partnerét megmételyezik a lázadó nézetek és nem sajátíthatja majd ki olyan kényelmesen, mint korábban. 

Természetesen olyanok is akadnak, akiknek nincsenek monogámián kívüli vágyaik: ők pedig, mivel nem értik az egészet, az ismeretlentől félnek. Meg persze attól, hogy domesztikált partnerük vágyhat arra, amire ők nem, és ha nem csak vágyik rá, hanem látja, hogy ez már úgymond elfogadott gyakorlat, akkor előállhat az igényeivel. Bennünk lehet a félsz, hogy ha nagyon nincs rendben a szexuális életünk, és tudjuk, hogy a részünkről ezen képtelenek vagyunk javítani, akkor a legkisebb engedmény is elindíthatja  a lavinát, ami tartós szeretőzéshez, kalandozáshoz vagy egyenest váláshoz vezethet. (Ezek anélkül is siméán bekövetkeznek, hogy bármilyen irányban nyitnánk. De akkor könnyebb a homokba dugni a fejünket.)

Sokan irtóznak is attól, amiről azt tanulták, hogy undorító. Persze biztos létezik olyan is, aki számára valóban undorító, mert az aszexuális számára még leghagyományosabb szex is taszító, hát még az extrémebb. Aztán bőven akadnak kettéhasadt személyiségek: ezek hánykolódnak a szexuális "perverziók" és a magukra kényszerített szűziesség között. Miközben próbálnak úgy viselkedni, mintha vallásuknak megfelelően élnének, elfojtott szexualitásuk rohamokban tör ki rajtuk: mivel magukban is utálják ezt az oldalt, persze, hogy utálni fogják abban is, aki nyíltan vállalja, hogy ez az emberi természet része. 

Ahogy a homofóbia is azokra jellemző leginkább, akik titokban vonzódnak a saját nemükhöz, és ezzel képtelenek együtt élni, úgy a monogámiamentes életvitel elleni erős ellenszenv is fakadhat abból, hogy nagyon vágyunk rá mi magunk is, és borzasztóan frusztrál, hogy nem lehetünk a részesei vagy, mert ellenkezik az elveinkkel, vagy egyszerűen csak nem adódik alkalmunk rá. Elérhetetlen, tilos, kínzó: vagyis mindenkit utálni kell, aki emlékeztet a létezésére. 

A különböző attitűdök aztán egymást erősítik. A valóban irtózókra rálicitálnak azok, akik nem irtóznak, hanem vágyakoznak, vagy éppen művelik is a nem monogámiát, de ezt igyekeznek titokban tartani. Azok, akik annyira alacsony szinten állnak, hogy csak akkor érzik magukat valakinek, ha másokat lepocskondiázhatnak, mindenkire rá akarnak tromfolni. Miközben állítólagos konzervatív értékekre hivatkoznak, az alapvető emberiesség, udvariasság, jó modor szabályait sem tartják be. És az ilyenek miatt olyan nehéz normális párbeszédet folytatni ezekről a kérdésekről: mert aki kiáll azzal, hogy ő másképp gondolja, azt megkövezik. 

A monogámiával vagy annak nem elfogadásával kapcsolatos kérdésekhez sokan pont ugyanúgy állnak, mint a valláshoz vagy politikához. Hisznek valamiben (például a monogámia nagyszerűségében), tehát nem hallgatnak észérvekre. Hívőkkel meg általában lehetetlen vitatkozni.