Az elbeszélő (vagyis a nő) így gondolkodik:
„Folytathatnánk így, ahogy most vagyunk. Hogy én megcsalom a férjem, Pablo pedig a feleségét. Ő ezt szeretné. Pablo képes rá, hogy két embert szeressen egyszerre, de én nem. Én nem vagyok képes egyszerre két férfit szeretni. Talán mert sosem tudtam különválasztani a szexet a szerelemtől, a szexet az érzelmektől.”
„Tudom, azért nem mondja azt, hogy „szeretem a feleségem”, nehogy megbántson. Tudom. Valahányszor a feleségéről beszél, elhal a lelkem egy darabkája. Azt hiszem, Pablo nem érzi, milyen drámai hatással bír minden egyes szava az életemre.”
Ebben a kis szövegrészben több olyan állítás is van, amire érdemes reagálni.
Ő nem képes két férfit szeretni egyszerre. És miért? Mert nem képes szétválasztani a szexet az érzelmektől. Azt hiszem, a szerző ezt valamiféle általános női tapasztalatként értelmezi, szóval a novella eléggé a sztereotípiákat visszhangozza, de nézzük meg, mennyire logikus ez. Oké, ne tudja elválasztani a szexet a szerelemtől. Akkor miért is tér vissza a férjéhez, akit a jelek szerint már nem szeret? És ha nem szeret, akkor nem is kíván, hiszen ez a két dolog nála elválaszthatatlan. Miért szakít azzal, akivel megélheti a szerelmet és a jó szexet is? A pasiról azt mondja, hogy két nőt is szeret, vagyis őt is szereti, tehát mindkét dolgot megkapja tőle. Nem az a baja, hogy őt nem szeretik, hanem hogy mást is szeretnek.
Miért hal bele a lelke (elnézést, de ezt olyan melodramatikusnak és túlzottnak érzem), amiért a szeretett férfi nem hajlandó cserbenhagyni a másik asszonyt, hanem kitart mellette? Én ezt erényként értelmezném (értelmezem a valóságban is, hasonló helyzetben lévén), nem hibaként. Nem halok bele abba, hogy a szeretőm szereti a nejét, mert ezt tartom természetesnek. Nem csak arról van szó, hogy a nő itt egoista módon mindent akar, pedig már így is épp eleget kap, sokkal többet, mint a legtöbb ember? És mi erre a válasza? Hogy inkább mindent eldob…
Hogyan érvel a férfi? A nő egyébként a jelenetben nem igazán szól semmit, csak hallgat, a férfi az, aki beszél.
„– Miért szenvedsz ennyire, Gabriela? Csak azért, mert nem élhetsz velem? … Biztos, hogy fel akarod adni a családodat miattam? Azt akarod, hogy én is feladjam a sajátomat?”
„– Azt akarod, hogy havonta két hétig ne láthasd a fiad? Hogy két hetet töltsön az apjával, és két hetet velem? És hogy te neveld az én lányaimat? Tényleg ezt akarod? […] ráadásul, ha megteszem, amit kérsz tőlem, akkor is csak az leszek, aki már így is vagyok neked."
A férfi alapvetően két szempontból érvel a helyzet fenntartása mellett: nem akarja elveszíti a családját, főleg a gyerekeit, és úgy érzi, hogy nem lehet több a nő számára, mint ami most is: a szerelmese.
És azt kell mondjam, mindkét esetben neki van igaza. Olyannyira, hogy a nő nem is vitatkozik és nem is állítja, hogy tudná, mit akar. Ő csak azt tudja, hogy boldogtalan, és a szakítással nyilván még boldogtalanabb lesz. Vagyis önsorsrontó, amire készül. Mégis megteszi, mert… Nos, abban a hiedelemben él, hogy ő nem tud két férfit is szeretni, noha mikor a szeretője kimondja, hogy szereti a férjét, akkor nem tiltakozik.
A jelenet nagyszerűen illusztrálja, hogy miért is nem kellene megpróbálni rávenni a szeretőnket arra, hogy rúgjon fel miattunk mindent. Egyrészt, mert lehet, hogy ezt valójában mi magunk sem szeretnénk. Lehet, hogy túl sokat veszítenénk azzal, ha megtenné. Én még azt se zárom ki, hogy Gabriela tulajdonképpen nem fogadná el, ha a pasi beleegyezne a borításba, csak az egója kívánja, hogy a férfi kimondja: még erre is hajlandó lenne. Aztán meg ő maga visszakozna, mert igazából nem biztos abban sem, hogy mit akar.
Másodszor: amit egy szerelmes szeretőtől kapunk, annál többet egy együtt élő partnertől se fogunk kapni valószínűleg. Na jó, talán anyagiakban igen, ha eltart bennünket, de ami az érzelmeket és a jó szexet illeti… Nos, azt már kevésbé hiszem. Az a felfokozottság, ami egy találkákra alapozott kapcsolatra jellemző, sosem lesz fenntartható egy olyan viszonylatban, ahol minden kellemetlenséggel, mindennapi szarsággal együtt kell a másikat látnunk. Idegesen, gyengén, bosszantóan, és a többi. Persze, abból a perspektívából, hogy jaj, de jó lenne 24 órában együtt lenni és egymásba kapaszkodni, ez vágyálomnak tűnik, de felnőtt, családos emberek azért tudhatnák, hogy az együttélés nem idilli és romantikus pillanatokból áll.
Arról nem is beszélve, hogy hány embert teszünk boldogtalanná, ha meglépjük: legalább ötöt, ha mindkét félnek van működőképes házassága, és legalább egy-két gyereke, ahogy ebben a jelenetben. Vajon ér annyit az egónk, hogy mindenkit boldogtalanná tegyünk? Szerintem nem.