Vagyis: miért nem érdemes hamut szórni a fejünkre, térdre hullani, és égre-földre esküdözni, hogy soha többé, és, hogy nem jelentett semmit, és mélységesen szégyelljük magunkat azért, mert félreléptünk?



Egyrészt azért nem érdemes, mert az esetek túlnyomó részében végtelenül nagy hazugság. Legtöbbször nem azt sajnáljuk, hogy félreléptünk, hogy szeretőztünk, vagy még mindig szeretőzünk, hanem azt, hogy lebuktunk. Lehet, hogy jelent(ett) valamit, lehet, hogy nagyon sokat is jelent(ett), de lehet, hogy nem (volt) különösebben fontos. Ha így lenne, akkor, de csakis akkor érdemes ezzel a vigasztalással jönni. Bár előfordul, hogy nem a félrelépő társ személye, hanem magunk miatt van jelentősége mindannak, ami történik. 

Elég nagy a valószínűsége, hogy megismételjük valaha (amennyiben módunk és motivációnk lesz rá), csak sokkal óvatosabbak leszünk. És legtöbbször nem is szégyelljük magunkat. Lehetnek negatív érzéseink, lelkifurdalásunk, de olyan mély szégyenérzet, amit a nyilvánosan bocsánatot kérők, és töredelmes vallomástévők eljátszanak, szerintem a valóságban igen ritka. Leginkább akkor indokolt a szégyenérzet, ha porban csúszva kérünk bocsánatot azért, amiért a vágyainknak, és nem a társadalmi normáknak és abszurd elvárásoknak megfelelően cselekedtünk. 

Szóval, egy csalást és hazugságot (esetleg sorozatban elkövetett változatát) újabb csalással és hazugsággal tetézni nem biztos, hogy jó ötlet. Ha a hűtlenség (lett lényen az bármilyen tartalmú, a cyberszextől az évekig tartó szeretőzésig) a partnerünknek állítása szerint nem azért fájt annyira, mert féltékeny, hanem azért, mert becsaptuk, akkor vajon miért várja, hogy újra becsapjuk, egy még orbitálisabb színjátékkal? Ha pedig nem várja, és tényleg a valóságot akarja (na jó, ez elég ritka), akkor miért csapjuk be? Lehet, hogy lebecsüljük a nagylelkűségét, és tényleg hajlandó megértést tanúsítani, ha nem rendezünk külön színjátékot...

A kérdés persze igazából az, hogy bármelyik fél képes-e őszinteségre egy lebukási szituációban, vagy még az is eljátssza a megcsaltak sértett és dühöngő szerepét, akinek ugyanolyan "bűnök" terhelik a lelkét, és az a hűtlen is túlzásba viszi a megalázkodást, akinek esze ágában sincs abbahagyni a dolgot? 

De nem csak azért nem érdemes Kanosszát járni, mert legtöbb esetben hazugság az egész, és ha meg is bántuk, akkor sem azért, amiért a partner szeretné, ha megbántuk volna. Hanem azért is hiba, mert a partner sose fogja elereszteni a témát, ha lemegyünk kutyába. A legtöbb esetben a hűtlenség tökéletes ütőkártya lesz az elkövetkezendő években, évtizedekben. Nem csak az a baj, hogy a partner ne tudna megbocsátani, hanem az, hogy nem is áll érdekében megbocsátani. Ki akarna kiengedni a kezéből egy olyan kártyát, amelyet bármikor kényelmesen előhúzhat és felhasználhat? A "megcsaltál, te szemét" című játszma igen sokáig játszható, az egyik legtutibb eszköz az érzelmi zsarolásra. 

Ha a döntő pillanatban gyengének mutatkozunk és összeomlunk, akkor könnyen megvetés tárgyaivá válhatunk. Ami még sokkal rosszabb, mint a hűtlenség miatti sérelem egy kapcsolat végromlását illetően. Ha valaki úgy viselkedik, mint akinek megbocsáthatatlan bűnei vannak, és emiatt kész vezekelni, azt csuklóztatni is fogják. Ha úgy viselkedik, mint független, erős személyiség, aki legfeljebb azért kér elnézést, mert megbántotta a partnere érzékenységét, de nem alázkodik meg, nem ígérget és nem fogadkozik, akkor nem gyenge, legyőzött emberként kerül ki a ringből, hanem még meg is erősödhet a partnere szemében. Akár tiszteletet parancsolhat ott, ahol nem volt tisztelet, bármilyen furcsa is ez... Maga a tény, hogy másnak is kellünk, hatalmat adhat a kezünkbe, ha pedig higgadtan tudunk kezelni egy krízishelyzetet, akkor erősnek mutatkozunk. 

De a megcsalt félnek se áll érdekében a Kanosszajárás, ha akar még valamit a házasságától. Lehet, roppant kielégítő a hűtlent megalázni és cseszegetni, de egy biztos: akivel ezt csináljuk, az nem fog többé úgy szeretni minket, ahogy vágynánk rá. Se akkor, ha hisztizünk, se akkor, ha bosszúból ellopjuk a pénzét, kidobjuk a bélyeggyűjteményét, megverjük a vetélytársunkat, se akkor, ha minden másnap szúrós megjegyzéseket teszünk. Ha az illetővel tényleg azért akarunk együtt maradni, mert szeretjük, akkor ne várjuk tőle, hogy megalázkodjon, és ne alázzuk meg. Vajon tudunk-e kívánni egy megalázott embert? Tudunk-e szeretni valakit, akibe állandóan belerúgunk? Vagy az egész hátralévő életünket keserűségben akarjuk leélni?

Ha normális házasságot, kapcsolatot akarunk, akkor viselkedjün normálisan. Legyünk nagylelkűek, ha az kell. Ne akarjuk erővel megszerezni vagy megtartani azt, akit szépszerrel nem tudunk. Akit erővel tartunk meg, az már nem az, akire alapvetően vágyunk. Csak gyenge utánzat. És egy életre elég adag hazugság. De ha inkább hazugságban szeretnénk élni, akkor ne hangoztassuk folyton, hogy mi őszinteséget várunk.

Ti hajlandóak lennétek megalázkodni lebukás esetén? Vagy meg is tettétek már?