Múltkor szembejött egy olyan mondat a poliamoria kapcsán, mely szerint ebbe az is belefér (sőt, csak így működik), hogy egy évig várjál, ha az elsődleges partnered nem ad engedélyt korábban a párhuzamos kapcsolatra. Tehát mindaddig, amíg nincs pecsétes papírod arról, hogy neked szabad mással is szerelmeskedned (a szó mindenféle értelmében), addig visszafogod magad, még csak nem is találkozol (!) új szerelmeddel. Sőt, nem tartod vele a kapcsolatot, ha ez az elvárás.



Most komolyan, az emberi természet ismeretében ezt ki hiszi el? És ha valaki tényleg hajlandó erre, akkor milyen mértékben alázza meg az új szerelmét? Egyáltalán a szerelmének nevezhet-e valakit, akit parkolópályára állít bizonytalan időre, hiszen az elsődleges partner számára nincs törvényileg meghatározva, hogy 30, 90 vagy 360 napon belül kell hivatalos választ adnia a beadványra?

A szerelmes ember nem türelmes. Visszafoghatja magát egy ideig, illetve reménykedhet a végtelenségig akkor, ha maga a szeretett személy nem tudja eldönteni, akarja-e a kapcsolatot vagy sem. De ha már egyértelmű, hogy mindketten akarják, ha már addig jutottak, hogy hónapokig kerülgették egymást, próbáltak ellenállni a kísértésnek, és nem sikerült, végül szerelmet vallottak, akkor nem fognak várni, legalábbis ilyesmit követelni tőlük teljesen irracionális.

A poli leggyengébb pontja ez az engedélyezési mechanizmus. Bürokratikussá akar tenni valamit, ami zsigeri és irracionális. Az más, ha csak elméletben merül fel, hogy másokkal is lehetnénk-e, megint más, ha csupán erős testi vágyat érzünk egy harmadik személy iránt, aki esetleg erről nem is tud semmit. Ezeket lehet kezelni, lehet azt mondani, hogy oké, ezt most kihagyom, vagy beszélgessünk évekig a lehetőségről, mert ráér, nem sietünk sehová.

De ha már szerelmes vagyok, akkor nem ér rá. Még ha én úgy gondolom is, hogy kibírom, mert ott az állandó partnerem, akivel szexelhetek, ide-oda járkálhatok, aki érzelmi támaszt ad, attól az embertől, akit parkolópályára állítanék, nem várhatom el, hogy egy számára idegen kényének-kedvének szolgáltassa ki magát.

Bármennyire is az átláthatóság hívének érzem magam (azért nem 100%-ig, de mondjuk 80-ig), nem tartom elfogadhatónak, hogy bárki harmadik személy döntsön afelől, hogy én valakivel szerelmi kapcsolatot kezdek-e vagy sem. Felnőtt emberek vagyunk, rendelkezünk a saját érzelmeink és a saját testünk felett (már amennyire ez lehetséges), és nem fair, ha akár a hozzánk legközelebb álló és általunk szeretett személynek ekkora hatalmat adunk. Nem fair se önmagunkkal, se a másik érintettel szemben.

Sőt: én magam sem szeretnék ilyen hatalommal rendelkezni, mert talán visszaélnék vele. Valójában persze most már nem, mert eszembe se jutna, hogy jogomban áll más felett dönteni, de a hatalom mindig visszaélésre csábít, vagyis jobb, ha egyáltalán nem is ruházunk fel vele senkit (már ilyen kontextusban).

Egyszerűen be kell látni, hogy nem létezik tökéletes rendszer, tökéletes átláthatóság és teljes erkölcsi tisztaság. Nagyon ritkán adódik olyan helyzet, hogy magamhoz is hű maradhatok, a meglévő partnerem teljes szívből jövő engedélyét is megvárom (ideális esetben nem is kell engedély), meg az új szerelmemmel is méltányosan bánok. Ilyen csak olyan emberek konstellációjában jöhet létre, akik korábban ezért megküzdöttek, akik már sokat hibáztak és rosszul bántak vagy önmagukkal vagy másokkal.

Mivel szinte senki nem képes kivonni magát az uralkodó monogám felfogás hatása alól, a nyitás szükségképpen dilemmákhoz vezet, bár a monogámia sem erkölcsös egyáltalán, valószínűleg azt fogjuk érezni, hogy a belénk nevelt erkölcs ellenében cselekszünk, tehát valahol nem helyes, amit teszünk. Ha nyíltan bevalljuk, hogy másra is vágyunk, akkor megbántjuk a partnerünket, ha azt hazudjuk, hogy nem vágyunk másra, akkor egyrészt hazudunk, másrészt magunkkal hasonlunk meg, ha annak ellenére kapcsolatba kezdünk, hogy ez neki rosszul esik, akkor megint őt bántjuk, de ha nem kezdünk kapcsolatba, akkor a potenciális új partnert és önmagunkat tesszük boldogtalanná.

Nincs vagy csak nagyon ritkán adódik olyan helyzet, amelyben mindenki maradéktalanul elégedett és mindenki úgy érezheti, hogy erkölcsösen cselekedett. Ráadásul az, hogy ez a helyzet előáll-e, legtöbbször nem rajtunk, a mi döntéseinken múlik, hiszen egy megrögzött monogám, és „párját” előszeretettel kisajátító partnert soha nem fogunk meggyőzni arról, hogy neki is jobb, ha mi nem vagyunk mellette boldogtalanok, és simán lehet, hogy ő boldogtalan lesz, ha megtudja, hogy nekünk van valakink... Ha szakítunk vele, akkor is boldogtalan lesz.

Ezért is fogja az emberek nagy része továbbra is a hűtlenséget választani az ún. etikus nem monogám kapcsolatok helyett. Mert a vágyaink sokkal erősebbek, mint elvont erkölcsi szabályok, amelyek ráadásul még csak nem is egyértelműek, vagy maximum akkor lesznek egyértelműek, ha két, illetve több ember alaposan végigtárgyal minden eshetőséget, és ez már megint iszonyatos bürokrácia. (Hiszen az, ha csak az „eredeti” pár határozza meg a szabályokat, nem erkölcsös, lévén, hogy a később érkezőknek nem lehet beleszólása – ahogy ez a More Than Two-ban (magyarul Nyitott szívvel több kapcsolatban) gyönyörűen le van vezetve).

Ha a bürokrácia és a zsigeri reakciók küzdenek egymással a szerelemben, akkor szerintetek melyik fog győzni?