Házassági boldogsággal kérkedni nem hogy nem ciki, hanem egyenesen menő, még akkor is, ha egy szó sem igaz belőle. De induljunk ki abból, hogy igaz: a dicsekvő tényleg elégedett a házasságával és nem rejti véka alá... Ez azért akkor, amikor egy pszichológus segítő könyvet ír olyanoknak, akik éppen nem boldogok, nem feltétlenül ízléses. (Itt nem arra gondolok, hogy szimplán megemlíti, milyen klassz a kapcsolata, de oldalakon keresztül erről áradozik.)



Tapasztalataim szerint az emberek, főleg a nők, kényszeresen dicsekednek a saját monogám kapcsolatuk működőképességével, még akkor is, ha éppen hűtlenségről írnak. Olyat még nem nagyon olvastam senkitől, hogy szar a házasságom, pocsék a párkapcsolatom, de azért a monogámia dicséretéről írok, vagy: azért írok a hűtlenségről, mert én is ebben a cipőben járok. Legfeljebb: én is jártam ebben a cipőben, de kigyógyultam belőle, gyere, téged is kigyógyítalak. Leginkább azonban igyekeznek biztosítani az olvasót arról, hogy soha életükben nem csaltak meg senkit, csak a páciensek sztorijain keresztül ismerik a jelenséget.

Azt meg, hogy a szeretőzés boldoggá tehet egyszerűen nem szabad leírni, mert ha leírod, akkor azon nyomban rád támadnak, hogy ilyen nincs, te csak jó képet vágsz a dologhoz, csak azt hiszed, hogy ez a boldogság, mert béna voltál a monogámiához, pedig valójában csakis az lehet a célod, hogy együtt öregedj meg valakivel kettesben, és minden más csak porhintés, öncsalás, pótcselekvés, és a többi, és a többi.

Tény, hogy sok szerető nem boldog, vagy nem maradéktalanul az: de ha elfogadjuk, hogy egyetlen házasság sem maradéktalanul boldog (és a működőképességért meg kell küzdeni), akkor miért várnánk el a szeretői kapcsolattól, amely elég jó, hogy maradéktalanul boldog legyen, és erősködünk azon, hogy ha minden nem tökéletes, akkor a szeretők nem mondhatják magukat boldognak? Elvárjuk a boldogtalanságot, a lelkifurdalást, a szenvedést, és meg vagyunk sértődve azon, ha ezeknek nyoma nincs? Se kisebbségi érzés, de féltékenység, se kisajátítási törekvések? A fenébe, ez nem lehet igaz! Ez ellentmond a természeti törvényeknek!

A személyes elégedettségünk persze független attól, hogy ki mit gondol rólunk, és ha egyszer mi jól érezzük magunkat, akkor senki nem fog tudni lebeszélni róla, de elég bosszantó állandóan azt hallgatni, hogy mi magunk képtelenek vagyunk megítélni, mire vágyunk és milyen körülmények között vagyunk nyugodtak és derűsek. Igenis képesek vagyunk megmondani, hogy egy adott helyzet mennyire jó nekünk, vagy mennyire nem az. Akadnak köztünk, akik csalódtak a monogámiában, és valóban nem keresnek egy újabb, számukra nem megfelelő kizárólagos kapcsolatot. Nem azért, mert ilyet nem is találhatnának, hanem azért, mert nem ez kell nekik.

Másoknak van hagyományos házasságuk, de az önmagában nem elég nekik, és mellette a szeretőjükkel teljesednek ki. Olykor ez minden résztvevő számára elfogadható. Hogy nem tökéletes? Mutasson már valaki tökéletes emberi viszonyokat, és akkor majd beszélhetünk...

De miért olyan nehéz elfogadni, hogy van, akit egy szeretői kapcsolat boldoggá tehet? Akár rövidebb, akár hosszabb távon? Mert annyira rossz a viszonyok sajtója? Mert félünk attól, hogy ha ez az ex-lex állapot elégedettséget szül, akkor egyre többen akarják majd csinálni? Mert a neveltetésünk szerint ez nem természetes? Vagy az irigység mondatja azt sokakkal, hogy ilyen nincs, mert nekik nem sikerült? Mert erkölcstelennek véljük az ilyen boldogságot? (Attól még a puszta létét nem kellene tagadni.) Nyilván számos magyarázat létezik, olykor csak a saját tapasztalataikból indulnak ki azok, akik így vélekednek, olykor tapasztalatok híján az előítéleteikből. A tényeken ez nem változtat.