Miben más a COVID-idők alatti hűtlenség, mint a békebeli? Tényleg annyira tragikus, ha valaki lebukik, vagy a tanulmányok (például ez) erősen torzítanak ebben az irányban? Van, aki depressziót, szorongást, poszttraumás stresszt, anyagi veszteségeket emleget, miközben nem igazán lehet vizsgálni, hogyan dolgozza fel valaki a kapcsolati bezártságát félreérzések vagy félrebeszélgetések nélkül.



És vajon milyen pozitív hozadéka lehet annak, ha valaki kilép a maga zárt, levegőtlen mono világából, és le se bukik? Vagy lebukik, de ebből a partnere nem csinál drámát? Azt sem vizsgálják, milyen, ha mindkét partner alkalmazza a külső kapcsolatok keresésének stratégiáját, akár egymástól függetlenül, egymás előtt titkolózva.

Míg a "szakma" állandóan a monogámiából való kilépés negatív hatásain rugózik (talán Esther Perel lóg ki ebből a sorból, bár az ő könyve se volt meggyőző számomra), a valóságban különböző non mono csoportokban konkrét példákon is látom, hogyan élik meg a "másságot" a többpartnerűség hívei, milyen előbújásaik vannak és mennyire megkönnyebbülnek attól, hogy felvállalhajták: ők nem monogámok. Egyáltalán nem mind etikus módon jutottak el oda, ahol most vannak, sőt, az a benyomásom, hogy etikus módon leginkább csak a fiatalabbak evickélnek el eddig.

Sokan írják le: de jó, hogy végre rájöttem, nem velem van a baj, hogy képtelen vagyok egy partnerrel megelégedni, egyszerűen ilyennek születtem. Van, akit ez egyáltalán nem visel meg, de léteznek olyanok is, akik ugyanúgy depresszióba esnek, szoronganak, szenvednek és akár anyagi veszteséggel is számolniuk kell, mert nem bírják a fojtogató monogám fogságot. Ezekben a napokban, mikor megint annyira kiélezett téma lett a másság elfogadása, a nem monogám ember sokak szemében még mindig páriának vagy gazembernek számít. Sajnos olykor azok szemében is, akik egyéb másságuk elfogadottságáért küzdenek...

De nézzük a COVID miatti változásokat: már a járvány elején volt szó róla, hogy a hűtlenséges társkeresők forgalma megnőtt. Nem nagyon történt semmi a home office hosszú hónapjai alatt, vagyis ami történt, az nagyrészt monoton, negatív, idegesítő, nehezen tolerálható volt, amiből ki-ki legalább fejben próbált elszakadni. És a Netflix azért nem helyettesítheti a valóságot. Egy másik emberrel folytatott flört már közelebb van ehhez. Vagy akár több emberrel folytatott flört, hiszen ki az, aki egy társkeresőn egyszerre csak egy partnerrel beszélget? 

Egy közelebbről meg nem nevezett amerikai hűtlenséges társkereső forgalma például úgy alakult, hogy 17.000 új taggal bővült a felhasználók száma naponta (!), míg 2019-ben a napi növekedés mindössze 1500 fő volt. 

A Kinsey Intézet beszámolója szerint a párkapcsolatban élők kb. 20%-a kereste meg valamelyik exét, ezeknek a fele több exét is, 25% számolt be arról, hogy valamelyik volt partnere megkereste és ezeknek az embereknek nagy része válaszolt is az érdeklődő üzenetekre. (Amúgy nem értem, mi ezzel a probléma, szerintem az ember bármikor beszélhet az exeivel, mindentől függetlenül. Az tuti, hogy ezt egy pillanatig se tartanám hűtlenségnek.)

Őszintén szólva, ha nem lenne ilyen begyöpösödött a társadalom, én orvosi receptre írattam volna fel a külső kapcsolat keresését mindenki számára, aki megfelelő egészségi állapotban volt hozzá és gyakorlatilag megszűntek a családtól távoli programjai. Nem hogy felrónám bárkinek, ha kikacsintgat, szerintem ez abszolút pozitív hatással lehet az eredeti kapcsolatra is.

Akár lesz belőle valami, akár nem, ha mindkét félnek szabadon van rá lehetősége, hogy új emberekkel ismerkedjen, akkor ez a megszokott témákon kívüli totálisan új és izgalmas fűszert is jelenthet, illetve olyasmiket tapasztalhatunk meg az eredeti kapcsolatunkban is, amilyeneket enélkül sose. (Simán lehet, hogy végre rájövünk, van élet a már nem működő házasságunkon kívül, és ez szerintem nem veszteség, hanem nyereség.) De ha csak ki-ki külön, az élmények megosztása nélkül is fellélegezhet, felvillanyozódhat, már az is sokat jelent. 

Sokakat az tartott a felszínen, hogy volt valamilyen külső kapcsolatuk: például szingliket is, akik fizikailag nem találkoztak senkivel. Ahogy a szingliknek jól esett a kívülről érkező fuvallat, az emberi hang, a törődés, úgy a családba zárt embereknek is jól eshetett. Főleg akkor -- és ne feledjük, milyen sok az effajta kapcsolat --, ha a házasságuk üres váz, nem hogy szex, de intimitás sincs benne, semmit nem lehet megbeszélni, tabu maga a kapcsolat miértje és mikéntje... 

Több tanulmány is rámutatott egyébként, hogy a mono kapcsolatokra milyen katasztrofális hatással volt az összezártság. Nem több, hanem kevesebb szex lett az eredmény, megnőtt a feszkó, a nők helyzete romlott, még azok a házasságok is válságba kerültek, amelyek korábban elevickéltek, hogy a kapcsolati erőszak fellobbanásáról már ne is beszéljünk. 

Sok kapcsolatból már rég eltűnt az intimitás már a járvány előtt: ennek rengeteg oka lehet, de mikor már ott tartunk, hogy nincs jelen és pontosan tudjuk, hogy nem is visszahozható, de még nem állunk készen a szakításra (vagy elhatároztuk, hogy ebben a gazdasági szövetségben fogunk élni, amíg pl. fel nem nőnek a gyerekeink), akkor döntenünk kell: évekre elfojtjuk az érzelmi/szexuális igényeinket és betegek leszünk, vagy „gazemberekké” válunk. (Az etikus megoldás csak nagyon kevesek számára járható út, éppen az ilyen, külső kapcsolatoknak még a lehetőségét is megbélyegző pszichológusi vélemények miatt is.)

Ahogy a fent említett tanulmány szerzői látják a világot, nekem úgy tűnik, túl egyoldalúan közelítenek a problémához. Nem érdekli őket, mitől érzi ennyi ember azt az ellenállhatatlan késztetést, hogy kívül keresse a megoldást. Ha ennyi embert vonz ez a lehetőség, akkor esetleg nem az ő hibáztatásukkal kellene foglalkozni, hanem felismerni, hogy a zárt házasság az esetek nagy részében teljesen működésképtelen.

Beszélnek még a járvány kapcsán arról, hogy a hűtlenség (akár csak virtuális félreérzés) kiderülése súlyosabban érinti az embereket, mert egyébként is meg vannak borulva, illetve nem áll módjukban egymástól távol feldolgozni a történteket. Nos, egy elhidegült kapcsolatban már eleve nagy probléma, hogy olyasvalakivel kell állandóan együtt lenni, akivel már nem köt össze semmi. Igen, ez komoly stresszfaktor, de nem speciálisan csak azoknak, akik mellől félreléptek. Mindenkinek nagyon nehéz olyasvalakivel bezárva lenni, akire neheztel. És ne higgyük már, hogy csak a szegény "áldozat" neheztelhet a félrelépőre. 

Felhozzák a családon belüli erőszakot ebben a tanulmány-összefoglalóban, de nem igazán értem, hogy jön ez ide. Vagyis, miért kéne beleerőltetni a hűtlenség témakörébe. Egyáltalán nem hiszek abban, hogy az erőszakos emberek akkor válnak vadállattá, ha hűtlen lesz hozzájuk valaki. Mivel elég a gyanú, sőt, annak az arról szőtt fantázia is, teljesen mindegy, hogy tényszerűen mi az ábra.

Szóba kerül az ún. Affair Recovery -- a viszony utáni felépülés, gyógyulás kérdése. Már, ha az a viszony egyáltalán kiderül, ugyebár. Illetve, ha a félrelépő szakít, megbánja, újra akar mindent kezdeni. Mint már ezerszer megtárgyaltuk, ez rengeteg esetben nem így működik. Sokan folytatják lebukás után is, sok partner ezt el is fogadja és nem csinál patáliát, nem lesz depressziós, nem omlik össze. Lehet, hogy a lebukás miatt még meg is könnyebbül, például, mert így már nem érzi, hogy kellemetlen kötelességei lennének az ágyban.

Azt is említettük már, hogy az áldozatként beállított fél követelései a szakítást illetően mennyire visszaüthetnek az eredeti kapcsolatra, hiszen ha a hűtlen fél érzett valamit a szeretője iránt, akkor gyászolni fogja a kapcsolatot és az eredeti partnerre lesz dühös. Az ún. bizalom-visszaépítés ajánlott módszerei, a teljes eltávolodás, a penitencia, a kanosszajárás, a kutyába lemenés, a titokhoz való jog megszüntetése mind kontraproduktív. Ilyen értelemben ez még fojtogatóbb egy járványhelyzetben, ahol a totális kontroll könnyebben fenntartható. De minél jobban erőlteti az ún. sértett fél (injured) az ellenőrzést, szerintem annál nehezebb lesz önmaga iránt szimpátiát ébreszteni, maximum is Stockholm-szindróma alakulhat ki.

Azt se nagyon merül fel témaként, hogy bizonyos viszonyoknak épp a járvány, vagyis az vetett véget, hogy hosszú hónapokig nem lehetett találkozni. Én is tudok olyan, egyébként ráadásul etikus külső kapcsolatról, amely a korlátozások áldozatául esett, és a szerető kénytelen volt meggyászolni ezt a viszonyt, mi több, az állandó partnere szeme láttára. Most gondoljunk bele abba a helyzetbe, mikor úgy kell gyászolnunk, hogy ezt titkoljuk a családunk elől, akikkel 0-24-ben össze vagyunk zárva. Még akkor is előfordulhat hasonló, ha az állandó partner tud a veszteségünkről, de a gyerekeink már nem.

Míg egyesek elvesztették a szeretőjüket, mások pont a korlátozások miatt hagyták el a családjukat egy szerető kedvéért, mert úgy érezték, nem tudnák végigcsinálni a karantént nélküle. Ez mindenképp súlyos döntés és biztosan sokan elítélik, főleg, ha valaki kisebb gyerekeket hagy ott.

Ezek az igazi drámák, nem az, ha kiderül, hogy valaki flörtölt a járvány alatt: ezeknek a levelezgetéseknek nagy része egyébként is megmaradt a fantázia szintjén: biztos vagyok benne, hogy rengeteg ember nem jutott el addig, hogy személyesen is találkozzon egy külsős partnerrel. A karantén-hűtlenség leginkább abban különbözik a békebelitől, hogy sok esetben nem realizálódik, a fantázia tartományában marad. Nyilván lesznek olyanok, akik a valóságban folytatják, de akadnak olyanok is, akik nem lépnek túl a levelezgetésen. Egyszerűen csak átmenetileg volt szükségük friss levegőre, és ahogy újra emberek közé kerülnek, flörtölhetnek, szabadnak érezhetik magukat, a virtuális szerető képe elhalványul.

A tanulmány állítása szerint egyébként az USA-ban a hűtlenséget megtapasztaló kapcsolatok 50%-a kerül terapeuta elé... Így aztán tényleg nagy biznisz ezeket ilyen kutatásokat végezni, és szakmai protokollokat felállítani, kár, hogy ezek szerintem köszönő viszonyban sincsenek azzal, ami valóban jót tenne ilyen esetekben. És kár, hogy egyre súlyosabb szavakat használnak a szörnyű stressz leírására, amelyben mindenkinek része van, ha valahol repedezik körülötte a monogámia, miközben egyáltalán nem szükségszerű, hogy ezt ilyen tragédiaként éljük meg.