Noha egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy mindenki monogám kapcsolatra vágyik a kezdetek kezdetétől, de az tagadhatatlan, hogy a legtöbben úgy nevelkedtünk, hogy ezt a filmet vetítették le nekünk tízezerszer még azelőtt, hogy ivarérettekké váltunk volna. Vagyis ameddig nem kóstolunk bele ennek a forgatókönyvnek a részleteibe, nem tapasztaljuk meg a saját bőrünkön, hogy mi a baj vele, addig valószínűleg törekedni fogunk arra, hogy így működtessük az életünket.



Mikor ráébredünk, hogy ez nem is olyan egyszerű, de ebből a rendszerből kilépni sem egy fáklyásmenet, akkor elkezdünk küszködni. Ki így, ki úgy. Ha a probléma főleg az, hogy a partner nem akar monogám maradni vagy előzetes tapasztalatok alapján az illetőnek fixa ideája, hogy a férfiak mind ilyenek és a nők mind olyanok, használhatja az általános kontrollt, a fenyegetőzést, az érzelmi zsarolást, és így tovább. De mi van akkor, ha az illető önmagától fél legjobban? Ha az a baja, hogy ő maga hajlamos elcsábulni?

Lucia O’Sullivan három alapvető módszert sorol fel ezzel kapcsolatban.

1. Igyekeznek folyamatosan a hivatalos partnerükre koncentrálni és azt mantrázzák, hogy mennyire csodálatos, milyen jó vele, arra törekszenek, hogy minél több minőségi időt tölthessenek együtt.

2. Ugyanakkor igyekeznek kizárni a tudatukból mindazt, ami a partnerben zavaró, ami idegesíti őket. Tehát ahelyett, hogy belelovalnák magukat abba, hogy a másik a szoba közepén hagyja a zokniját, állandóan szakadt tréningben van otthon és piszkos a körme, ezeket inkább észre sem veszik, helyette tudatosan koncentrálnak mindarra, ami klassz.

3. Végül, de nem utolsósorban azzal büntetik magukat, hogy végiggondolják, milyen szörnyű következményekkel járna, ha mégis „vétkeznének”, vagyis érzelmileg, szexuálisan vagy más módon kapcsolatba kerülnének valakivel, akihez vonzódnak. Biztos botrány lenne, szakítás, válás, megszégyenülés, katasztrófa...

Állítólag ezek jó módszerek arra, hogy az egyébként csapongó képzeletű potenciális hűtlenek kordában tartsák magukat és elkerüljék a botlást.

Mi a baj ezekkel a módszerekkel?

Szerintem először is az, hogy ha a partnerünk nem csodálatos, akkor ostobaság bebeszélnünk magunknak, hogy az. Valaki vagy kiérdemli a csodálatunkat, vagy nem. Ha nem tesz semmi olyat, amivel kiérdemelné, akkor nem fogjuk ajnározni. Az ilyesmihez azért kell némi alap. Persze, értékeljük, ami értékes, de legyünk realisták: előfordul, hogy az illetőben nem sok értékelni való akad.

A második dolog: ne vegyük észre a hibáit vagy bagatellizáljuk? Akkor mi a megoldás? Ne szóljunk rá semmiért, ami idegesít? Ez legfeljebb akkor működik, ha nem élünk együtt: akkor sokkal könnyebb elnézni olyan viselkedésbeli hiányosságokat, mint a zokni vagy a szakadt tréning, mert nem szembesülünk vele. A piszkos köröm azonban még úgy is zavarni fog...

Sokan mondják, hogy érdekes módon mindaz, ami egy kapcsolat elején nem zavart, később elkezd zavarni. És ez vajon miért is lehet így... Egyrészt mert ha sokszor látjuk, megunjuk, másrészt a rossz szokások a korral csak szaporodnak, vagyis nagy esély van rá, hogy az illető nem javul, hanem újabb rossz szokásokat vesz fel.

Harmadszor: ki ne szeretne flörtölni és tetszeni? És ki ne szeretné érezni, hogy kívánják? Ugyanakkor ki az ördög leli örömét abban, hogy elképzeli, mi lenne, ha lebukna? Ez a legtöbb ember természetével ellentétes. Mennyivel kellemesebb jó szexről, izgalmakról, kalandokról álmodozni, még azok is ezt választják szerintem, akik mindezt nem akarják valóra váltani. Lehet ragaszkodni egyetlen partnerhez, de legalább a fantáziánkat ne kössük gúzsba...

Persze, hogy a csábítások elkerülése érdekében még a kísértéseket is ajánlatos elkerülni. Nehogy sok időt töltsünk valakivel, aki nem a partnerünk, nehogy keressük az alkalmat arra, hogy a társaságában lehessünk, és ha bele is zúgtál az illetőbe, isten ments, hogy közöld is vele, hiszen mi lesz, ha azt mondja, hogy ugyanúgy érez? Hiszen ha így van, akkor már az isten se ment meg titeket attól, hogy egymásba gabalyodjatok...

Jó stratégiának tartják ugyanakkor azt, ha valaki végiggondolja, hogy ha a jelenlegi partneréből kiábrándult, akkor ha lecserélné, akkor idővel az újabb kedvesből is kiábrándulna. Ezt az érvelést sose értettem. Egyrészt az ember nem pusztán attól ábrándul ki valakiből, hogy telik az idő, hanem millió más dolog miatt. Ő se olyan fiatal és naiv már, mint az első komoly kapcsolata kezdetén volt, tehát nem olyan alapokra fogja helyezni az új kapcsolatot, mint amilyenekre anno a régit.

Másrészt két teljesen különböző emberről beszélünk, akikhez másképp vonzódunk, akik másmilyenek az ágyban, akik közül az utóbbival esetleg már nem vállalunk gyereket, így ez is nagy könnyebbség lehet. Ha meg még össze se költözünk vele, akkor főleg kevesebb sanszunk lesz rá, hogy kiábránduljunk.

Persze valójában nem kell otthagyni az első partnert ahhoz, hogy a másodikkal összejöjjünk, és még az se biztos, hogy teljesen kiábrándultunk. Viszont ha szexuálisan már nem vonz, akkor arra nem az a megoldás, hogy oké, talán az új se fog vonzani 10 év múlva, akkor már jobb, ha nem is szexelünk többet... Mint ahogy már sokszor leírtam, akármennyire is igyekszik az ember (akár a partnerével együtt), hogy visszahozza a múltat, amennyiben az egyáltalán jó volt, az akkor se fog sikerülni, merthogy már egyikük se az az ember, aki akkor volt és nem lehet meg nem történtté tenni mindazt, ami közben történt.

Nézzük, mit javasol Sullivan azoknak, akik „jól akarnak viselkedni”:

1. Beszélje meg mindenki a partnerével még a kapcsolat elején, hogy mi fér bele és mi nem. Mondjuk ha az egy éjszakás kalandok egy távoli városban nem számítanak, akkor oké, nem csinálunk gondot belőle.
De mi van, ha valaki teljesen paranoiás és minden miatt kiborul? És mi van, ha az illető önmagát sem ismeri, vagyis fogalma sincs, hogy a valóságban mi fogja zavarni és mi nem? Szerintem minél fiatalabb emberekről beszélünk, annál biztosabb, hogy ezzel nem lesznek tisztában, hogy is lehetnének?
Plusz: ha valaki szerelmes, akkor nem tudja évekre előre meghatározni, de még csak elképzelni sem, hogy milyen kísértések érik majd és azok mennyire hozzák lázba. Ilyenkor hajlamosak vagyunk mindent megígérni, mert úgy érezzük, hogy a dolgok soha nem fognak megváltozni.

2. Legyenek őszinték önmagunkkal azt illetően, hogy vonzódnak másokhoz, és hogy sokszor nem azonos szabályokat képzelnek el önmaguk és az aktuális partnerük számára. Ebben nincs semmi kivetnivaló, szerintem is jobb, ha nem tagadjuk egyik dolgot sem, illetve az az igazságos, hogy amit mi magunknak megengedünk, ahhoz a másiknak is legyen joga... De mi van, ha a partner tőlünk mindent megtagadna, miközben mi szívesen engednénk meg neki egy csomó dolgot?

3. Ne spilázzák túl, ne lássanak mindenben megcsalást, árulást, tragédiát. Ez egy nagyon jó tanács, valóban felesleges ebből a kérdésből nagy drámát csinálni. Mindig is lesznek olyanok, akikhez vonzódunk és semmi értelme úgy tennünk, mintha nem így lenne. Mint ahogy azt is tudomásul kell vennünk, hogy a partnerünk is vonzódni fog másokhoz. És őt is kísértésbe fogják ejteni. Persze előfordulhat, hogy a partnerünk demi- vagy aszexuális és akkor legfeljebb érzelmileg esik majd kísértésbe... Vagy annyira nem vonzó, hogy már senki észre sem veszi... De nem hiszem, hogy bárki is erre vágyna.