De nézzük, mi a francia film (eredeti címe: Iris et les hommes) alapkonfliktusa. A negyvenes Iris látszólag boldog házasságban él a férjével, van két remek gyerekük, szép lakásuk, tisztes polgári jólét jellemzi őket. Sokat dolgoznak, jól keresnek, karrierjük nagyszerűen halad… Csak négy éve nincs szex közöttük. Az egyébként persze tök helyes és sármos férj az ágyba is magával viszi a laptopját, és a jelek szerint neki semmi baja ezzel a helyzettel.
Iris aztán kap egy tippet (a fogadóórára várva az egyik szülőtárs anyától), mikor a barátnőjének mindenki füle hallatára panaszkodik kihűlt házasságára: Szerezz magadnak egy szeretőt! Engem is az mentett meg. Még a társkereső nevét is megmondja az asszony, nehogy Irisnek hosszan kelljen gondolkodnia.
Nos, a társkereső az a fajta, amelyet én kifejezetten rühellek, mert rendkívül felszínesnek tartom: a képhúzogatós. Mint tudjuk, a Viszony nem ilyen, itt azért tényleg el kell olvasni egy- egy profilt és meg kell szólítani egymást. A képhúzogatós azért tűnik egyszerűbbnek, mert ha mindkét fél jobbra húzza a másikat, akkor a rendszer jelzi, hogy egyezés van, így elvileg nem lesz visszautasítás a megszólításból.
Iris annak ellenére kap egyezéseket, hogy eleinte nem is tesz fel képet. Vagyis a nagy semmire húzták félre a pasik. A férfiakról szinte mindig van kép… Ami egy szeretőkeresős alkalmazás esetén minimum furcsa, hiszen aki nős, az legtöbbször annál többet kockáztat, minthogy fotót rakjon ki magáról (kivéve, ha engedéllyel keresgél).
Iris tehát annak ellenére kap egy csomó egyezést és csetkezdeményt, hogy nincs fotója. Majd rögtön az első pasival, aki ráírt, igen hamar találkozik is. Nincs ám tépelődés, hogy akarom én ezt, mi lesz, ha lebukom, mit fog szólni a férjem… Nincs semmiféle mélyebb ismerkedés, csak durr bele, pár igencsak általános infócsere után.
Mikor pedig összefutnak egy kávézóban, Iris az első 5 percben megkérdezi, hogy „a közelben laksz?”
Ki az a férjezett, 4 éve nem szexelő, ezer éve randit közelről sem látott nő, aki így áll ehhez hozzá? Rögtön az első randipartnerrel? Aki nős… És persze nem lehet hozzá felmenni…
Mikor kiderül, hogy ez nem lehetséges, Iris felpattan, hogy akkor a részéről ennyi, búcsúzzanak is el. A pasi még megpróbálja visszatartani, bénán lesmárolja, de a nő siet haza. És ettől az élménytől, ami tulajdonképpen egy nagyon bénán sikerült randi, úgy fel van dobva, mintha megütötte volna a főnyereményt.
A második jelölt végre nőtlen, sőt, saját bevallása szerint poliamor fószer… Nos, amit előad, és ahogy előadja, attól én bizony hamar elvesztettem volna a kedvem, de Iris roppant jól szórakozik… Végre valaki, akihez fel lehet menni. A pasi ráadásul kínos sztriptízzel produkálja magát, amiről azt hinném, hogy abszolút libidógyilkos, de Iris csak vigyorog és le is fekszik a férfival. Persze azt nem tudjuk meg, hogy jó volt-e neki, csak annyi derül ki, hogy a dolog megtörtént. (Megint teljesen életszerűtlen, hogy egy nőnek bármely random pasival jó legyen, főleg, ha a pasi előzetesen nem tudja, mit szeret az illető asszony. És a férfiaknak se jó bármely nővel, noha nagyobb eséllyel élvezik, mint nem.)
Aztán már nincs megállás, jönnek az újabb kalandok. Jóval fiatalabb férfiak is feltűnnek. És Iris mindegyikkel élvezi. Kialakítja a saját megcsalási filozófiáját: minden pasival csak egyszer, nincsenek magánéletre vonatkozó kérdések, nincs folytatás. És ettől úgy kivirágzik, mintha egyetlen, de valódi szeretője lenne, aki őt valóban körülrajongja és szerelemmel halmozza el.
Persze értem én, miért így működik ez a sztori: kezdettől fogva arra van kihegyezve, hogy Iris visszatérjen a férjéhez. Mert igazából őt szereti, és csak a szex nem volt rendben. De amint a férje észreveszi, hogy ő még mindig nő, hogy kivirágzott és szexi, akkor feléled benne a hím és megint csodás házaséletet élnek majd. Annyira tudtam, hogy erre megy ki az egész, hogy szinte kínos volt...
És itt jön az a kritika: értem én, hogy ez egy komédia, értem, hogy tulajdonképpen a félrelépést (félrelépések egész sorozatát) párterápiás eszközként próbálja bemutatni, de ez annyira félrevezető, annyira hamis, hogy engem őszintén szólva bosszant. Azt sugallja, hogy egy addig totál monogám nőnek elég, ha pár tucat hím udvarolgat neki egy kicsit és megdugja, attól ő tök boldog lesz. Elég, ha érzi, hogy végtelen sok pasinak tetszik és válogathat. (Bár olyan nagyon nem válogat.)
A valóság az, hogy egy elhanyagolt asszony érzelmeket és szexet egyaránt szeretne. És mindenféle csalódás is éri majd útközben, ha beleveti magát a netes szeretőkeresésbe. (Amit hősnőnk csinál, az persze nem szeretőkeresés, hanem alkalmi szexpartnerek hajkurászása.) Nem fog látatlanban lefeküdni mindenkivel, akinek tetszett a profilképe. Akivel lefekszik, az se lesz mind jó fej. És lesz olyan is, aki egyetlen szeánsz alatt olyan vihart kelt a testében-lelkében, hogy hetekig álmodozik róla és mindenképpen viszont szeretné majd látni.
Az se valószínű, hogy a férj aztán egy csapásra újra szerelmes lovagként fog viselkedni, és így jut az egész sztori nyugvópontra. Majd persze ismét monogám módon folytatják és mostantól semmi gond az ágyban. Hát, persze. Mese habbal.
Lehetett volna ebből a témából valami értelmesebbet is kihozni, de akkor már mélyebben bele kellett volna menni abba, hogy miért is hűl ki egy házasság és mi segíthet vagy mi nem… Hogy a szeretőzés mennyire összetett és milyen érzelmi hullámvasútra ülünk fel, ha elindulunk ezen az úton. De ez ezúttal is elmaradt.