Mindkét jellemvonásnak vannak előnyei és hátrányai úgy a monogámiában, mint a szeretői létben. Aki könnyen lesz szerelmes és lendül át rajta, az megmaradhat úgy egy „monogám” kapcsolatban, hogy állandóan elkalandozik érzelmileg, és esetleg még testileg is, de ha az alapkapcsolata jó, akkor nem fog belőle kilépni. A partnerének ez tulajdonképpen előnyösebb, mint az a verzió, ha nehezen lesz szerelmes, de akkor aztán annyira képtelen uralkodni magán, hogy az könnyen váláshoz vezethet.
Aki nehezen lesz szerelmes, és a monogám kapcsolata úgy jött létre, hogy számára megkérdőjelezhetetlennek tűnik, akkor egészen addig, amíg nem csalódik súlyosan a partnerében, nem fog semmit tenni, ami veszélyeztetné a kapcsolatot… Ami nem jelenti azt, hogy ne vonzódna senki máshoz, de vagy megmarad a vonzalma plátói szinten, vagy nem megy a szexuálison túl. Ha a házasság nyitott, akkor ezeket a vonzalmakat akár ki is lehet élni, érzelmileg nem nagyon fogja megrengetni a kapcsolatot.
Külső partnerként is mindkét hozzáállásnak lehetnek előnyei és hátrányai: ha egy nehezen szerelembe eső partnert találunk, és mi sem tervezünk semmi tartósat, akkor kalandnak az az ideális, de ha az illető mégis belénk szeret, akkor a mi saját báziskapcsolatunkat is veszélyeztetheti. Ha könnyen szerelembe esővel kezdünk, és mi nem erre vágyunk, lehet, hogy fájdalmat fogunk okozni, de mivel a másik fél könnyen átlendül majd a csalódásán, nem fog üldözni, elenged bennünket. Ilyen szempontból ez az előnyösebb.
Attól persze, hogy valaki könnyen kezd erősebb érzelmeket táplálni, még nem kizárt, hogy komolyan is szerelmes lesz. Valószínűleg olyanolyan kevés tartós szerelme lesz, mint annak, aki csak ritkán esik szerelembe. Azt, hogy valami mennyire lesz tartós, természetesen csak az idő döntheti el: mindkét félnek nagyon kell akarnia, vagy azért, mert alapvető emberi igényeit elégíti ki a kapcsolat (mondjuk a báziskapcsolata nem működik érzelmileg/ szexuálisan), vagy azért, mert igazán mély szeretetet kezd érezni, amit az évek sem kezdhetnek ki. Esetleg a két dolog egyszerre van jelen.
De lebeszélhetjük-e magunkat a gyors szerelembe esésről, ha erre vagyunk hajlamosak? Először is: tényleg szerelem ez vagy csak fellángolás? Ha viszonylag könnyen le is mondunk róla, akkor inkább csak fellángolás?
Amit kezdetben érzünk, az mindkét esetben körülbelül azonos: a legtöbb szerelem vagy fellángolással kezdődik vagy egy ponton fellángol, noha esetleg barátsággal kezdődött. Egy online ismerkedés esetében nincsen hosszas előzetes barátság, tehát az első fázis valószínűleg a fellángolás fázisa lesz. Erős vonzalom, obszesszió: folyton a másik jár az eszünkben, próbálunk vele folyamatos kapcsolatban maradni, kétségbe esünk, ha nem válaszol hamar a leveleinkre, a csetre, nem hív fel, vagy nem veszi fel a telefont, ha lemondja a randit, ha nem olyan vehemenciával fordul felénk, mint ahogyan az nekünk jólesne… Ilyenkor könnyen felüti a fejét a féltékenység is, hiába tudjuk, hogy szeretői kapcsolatban egy házastársra, báziskapcsolatra nem komilfó féltékenynek lenni.
A kifejezett fellángolási fázis nem túl hosszú, kb. 2-3 hónap, aztán vagy konszolidáció következik, vagy lassú lejtmenet. Vagy elmélyül a kapcsolat, kialakulnak a rutinok, egyre jobban megismerjük egymást és a hibákat, korlátokat elfogadva is akarjuk folytatni, vagy valamelyik fél (akár mind a kettő) rájön, hogy nem ilyen lovat keresett és elkezd kihátrálni. (Olykor ez nem is tudatos, csak utólag tűnik fel a mintázat.)
Ha egy szeretői kapcsolat túléli a 6. hónapot, akkor valószínű, hogy akár évekig is fennmaradhat, mert akkor már biztos, hogy nem a fellángolás fűti. Persze az se biztos, hogy a szerelem: lehet csak kényelmes mindkét félnek, vagy az egyik lehet szerelmes, a másik meg élvezi, hogy ajnározzák, elhalmozzák vagy csak jó szexhez jut, és már ez is megéri neki.
Visszatérve a kezdeti kérdéshez: mit kezdjünk magunkkal, ha túl könnyen esünk bele a szeretőinkbe: legyünk tisztában azzal, hogy ez a beleesés még nem szerelem és tanuljuk meg ekként kezelni. Ne lássunk bele többet, mint ami valójában: a szerelem a megismerésen alapszik, a fellángolás pedig a fantázián, amit a másik ember kapcsán magunkban táplálunk. Mindaddig, amíg ő is csak fantáziál rólunk, nem lehetünk biztosak benne, hogy valóban annyira fontosak vagyunk-e számára, mint ahogy mutatja. (És ahogy valószínűleg átmenetileg érzi is.)
Szóval ne higgyünk el mindent, amit mond nekünk, és mi se tegyünk meggondolatlan kijelentéseket. Bár, ha az oxitocin elönti az agyunkat, olyan nehéz nem szerelmet vallani… A könnyű fellángolásra való képességet lehet átoknak érezni, de valójában áldásként is funkcionálhat: mert mindig ott a remény, hogy legközelebb is találunk olyat, aki iránt fellángolhatunk. Persze, nyűglődünk minden szakítás után, de nem halunk bele, és ez nagyon pozitív tulajdonság.