Aki világ életében többes kapcsolatokban gondolkodott (vagyis sose rajongott a monogámiáért, és legfeljebb látszatra vagy muszájból élt annak megfelelő életet), az valószínűleg nem tapasztalt magán erős személyiségváltozást, mikor először lett hűtlen. Lehet, hogy még csak tizenéves volt, lehet, hogy kicsit idősebb, de nem élt le egy fél életet olyan elvek mentén, amelyeket később megtagadott.



Ez a poszt elsősorban azokról szól, akik viszont hosszabb ideig hittek a monogám rendszerben, és vagy jól érezték benne magukat, vagy nem, de egy ponton szembefordultak az egésszel, vagyis megtagadták korábbi elveiket és elkezdtek másképp élni, gondolkodni. Nem csak cselekedni, hanem gondolkodni is.

Ez a fordulat sokféleképpen megtörténhet, van, akinél hirtelen, van, akinél évekig húzódik, és csak nagy nehezen következik be, annyira nehéz elvetni a korábban szentnek és sérthetetlennek vélt elveket. Persze olyanok is akadnak, akik nem képesek a fordulatra, és a komoly kísértésbe esés vagy az első hűtlenség után rohannak, hogy feljelentsék magukat. Ettől nem valószínű, hogy a továbbiakban eszükbe se jut a "rosszalkodás", vagy, hogy a problémáik megoldódnának - feltéve persze, ha az otthoni nehézségek vitték őket kísértésbe ... (Aki a vallomástól megtisztult és többé nem vétkezett, az persze jelentkezzen!)

Ha azonban a fordulat megtörtént és nem egyszeri vagy kétszeri alkalom volt, hanem rendszerszerűvé vált, akkor sok korábbi elképzelésünket kénytelenek vagyunk feladni. Bár bőven léteznek olyanok is, aki mintegy szétválasztják magukban az elveket és a történéseket, és önmagukat is meggyőzik arról, hogy nincs azzal semmi gond, ha az ideológia, amelyet magukénak vallanak, és a tetteik gyökeresen ellentmondanak egymásnak. Vajon ez az ideológia hiányos ismeretére vall, vagy arra, hogy az illetőnek nincs önreflexiója? Vagy mindkettőre?

De térjünk vissza a monogám életmóddal és gondolkodással szakítók jellemváltozására. Az árulkodó, kívülről is látható jellemzőket sok szerető-lebuktató írásban olvashatjuk: megváltoznak a szokásaink, megváltozik az ízlésünk, elkezdünk hazudozni, esetleg érzelmileg is eltávolodunk a partnerünktől, de elképzelhető, hogy jobban odafigyelünk rá, többet foglalkozunk a külsőnkkel, talán magabiztosabbak leszünk, hatalomra teszünk szert, kezünkbe vesszük az irányítást - vagy éppenséggel olyasmit is ráhagyunk a partnerünkre, amit egyébként nem, mert már nem érezzük, hogy értelme lenne harcolni, vagy rossz a lelkiismeretünk.

Nők esetén a hirtelen kivirágzás szinte tökéletesen biztos jele egy új pasi felbukkanásának, még ha az a pasi nem is szerető, csak valaki, aki felkeltette a nő érdeklődését... Minél nagyobb volt a korábbi szürkeség és elégedetlenség, annál szembetűnőbb lesz a változás, és nem csak fizikai, hanem lelki értelemben is. Ha az új pasi boldogságot hoz, akkor egy a kaland előtt szürke egérként vegetáló asszonyból válhat magabiztos, színes egyéniség, de ha a hűtlenség nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, a nő visszahullhat a korábbi állapotba.

Hogyan és mikor vagyunk hajlandóak feladni az elveinket, miért ugorjuk meg ezt az akadályt? Hogyan magyarázzuk meg önmagunknak, hogy korábbi elképzeléseink egy fabatkát sem érnek? Kinek mennyi vergődésbe került, hogy ezt meglépje? Bekövetkezett utána a megbánás és a kijózanodás, vagy épp ellenkezőleg, megszilárdult az a meggyőződés, hogy a monogámiának nincs értelme, és sokkal korábban sutba kellett volna vágni azokat az elveket, amelyek kalodába zárták az érzéseinket és érzékeinket?

Esetleg a szeretőzés csak egy következő monogám kapcsolatba való átlépésre volt jó? És továbbra is rossz megoldásnak számít? Kinek van máig lelkifurdalása, és ki szabadult meg teljesen ettől? Jobban vagy rosszabbul érezzük-e magunkat hűtlenség előtt, illetve a határ átlépése után? Mit gondol rólunk a környezetünk, előnyünkre vagy hátrányunkra változtunk-e meg, és mi a véleményünk nekünk magunknak arról, hogy ők mit gondolnak (ha tudjuk), és egyáltalán érdekel-e, hogy ki mit gondol rólunk?