Mikor elkezdtem olvasni Perintfalvi Rita könyvét (Amire nincs bocsánat) az egyházon belüli szexuális visszaélésekről, nem gondoltam, hogy erről ezen a blogon is szó lehet majd. De az egyik történet főszereplője egy négy gyermekes, férjes nő, aki úgy csúszott bele egy bántalmazó kapcsolatba a plébánoshelyettessel, hogy egyáltalán nem is vonzódott hozzá. Sőt, inkább irtózott tőle, miközben kétségbeesetten vágyott arra, hogy valaki törődjön vele.



Ez a konkrét eset arra is rávilágít szerintem, hogy manipulatív, szociopata egyedek (főleg ún. szakrális hatalom birtokában) hogyan képesek olyasmire rávenni érzelmileg kiszolgáltatott, önbizalom-hiányos, magányos embereket olyasmikre, amiktől azok alapvetően idegenkednek. Illetve különösen tanulságos, hogy itt a férj is megnyilatkozik, és vállalja a felelősség azon részét, amely őt illeti: nevezetesen azt, hogy érzelmileg magára hagyta a feleségét és gyakorlatilag nem volt jelen a család életében. Nem beszélhetünk itt klasszikus félrelépésről, annyi biztos, de vannak a történetnek bizonyos aspektusai, amelyek más, kevésbé tragikus, illetve nem abuzív esetekben is gyakorta megjelennek.

A történetet egészében persze itt nem fogom elmesélni, mert hosszú, és a teljes megértéséhez sokkal jobb, ha az eredetit olvassátok el.

Ami a lényeg: vidéki Magyarország, nagyon vallásos család, négy kisgyerek, férj rengeteget dolgozik (magánvállalkozásba kezdett), sokat van úton, a feleség (Veronika) eléggé magára marad, eltávolodik a férjétől. Úgy kell neki a figyelem, mint egy falat kenyér. (Nincs ezzel egyedül a közösségben, mint később kiderül, a pap kifejezetten az elhanyagolt férjes asszonyokra specializálta magát).

András atya, aki az idős plébános mellett dolgozik a templomban, készségesen segít a gyerekek ide-oda vitelében, felkarolja Veronikát, állandóan üzeneteket váltanak, lelki életet élnek. A fiatal nő, aki úgy érzi, hogy végre odafigyel rá valaki, teljes érzelmi függésbe kerül. Először eszébe se jut, hogy az atyának lehetnek úgymond evilági motivációi, annyira része ennek a kapcsolatnak, hogy a pap a valláson keresztül manipulálja, még közös szentségimádást is tartanak, de mindez csak színház annak a célnak az érdekében, hogy Veronika egyre inkább kötődjön és egyre engedelmesebb legyen.

A spirituális élményekre fogékony nő teljesen a pap hatása alá kerül, pedig fizikailag taszítónak találja: nagyon megmaradt bennem, hogy az illető mosdatlan, elhanyagolt, semmi esetre sem számít vonzónak. Mégis több nőt képes behálózni és rávenni arra, hogy lefeküdjön vele.

Veronika az első „beteljesedett” együttlét után tér magához, itt telik be nála a pohár: mindent bevall a férjének. A „minden” az bizony nehezen elviselhető és a férj, Péter borzasztóan küzd is az egész történettel. Bár, ahogy bevallja, biztos volt benne, hogy valami nagyon nincs rendben a felesége körül, és még meg is könnyebbül amiatt, hogy vége a titkolózásnak és végre tehet valamit. Ahelyett, hogy a feleségét vádolná, inkább megpróbál intézkedni annak érdekében, hogy a papot büntessék meg, rúgják ki, egyáltalán történjen valami.

Nem meglepő módon az Egyház hárít, a legfontosabb számukra, hogy a házaspárnak el ne járjon a szája mindarról, ami történt. A papot ugyan áthelyezik, de egy másik plébánián, konkrétan egy egyetemi városban még könnyebben folytathatja üzelmeit. Végül a házaspár körül fogy el a levegő: elhagyják a falut, mert kitudódik, hogy feljelentették a papot, és ettől fogva ők a fekete bárányok.

Rendkívül összetett helyzetbe került ez a pár: Veronika is önmagát vádolja (ahogy az áldozatok szinte mindig), meg Péternek is borzasztó nehéz a feleségét csak áldozatként látnia... Hiszen ő még a megcsalt férj szerepét is a magáénak érzi. Mivel túl sok részletet tud, ezek időről időre megjelennek a képzeletében, és lebénítják. Nagyon fontos lenne számukra, hogy az az egyház, amelyben annyira bíztak, ne utasítsa el őket, vállalja a felelősséget egy felszentelt tagjának a tetteiért, de semmi mással nem találkoznak, csak eltussolással, hallgatással, gúnnyal.

Ami az eset általánosabb aspektusát illeti: igen nagy a különbség aközött, hogy valaki önszántából keresi a szerelmet/szexet egy külső kapcsolatban és aközött, hogy belesodródik egy ilyen történetbe, lelkileg függővé válik valakitől, akihez még csak nem is vonzódik igazán. Nyilván egyházi kontextuson kívül is találkozhatunk ilyesmivel, mondjuk egy főnök, tanár vagy valamilyen hatalommal rendelkező ember behálózhatja a körülötte lévőket, olyan helyzetet teremthet, amelyben tehetetlenül vergődnek és engednek neki.

Aki még sosem volt igazán kiszolgáltatott helyzetben, sosem érezte magát tehetetlennek, az valószínűleg megdöbben azon, milyen mélységekbe lehet elvinni embereket hasonló manipulációval, és talán meggyőződése, hogy vele ez sosem történhetett volna meg. Lehet, a saját gyerekkora, személyiségfejlődése alapján tényleg nem, de még az is lehet, hogy téved, aki ezt gondolja.

Mindenesetre ilyen, kívülről egyszerűen hűtlenség-történetek hátterében főleg női oldalon gyakran húzódik meg érzelmi abúzus: a konkrét esettől eltekintve nem ritka, hogy egy rideg, hagyományos értékeket hangoztató, alapvetően önmagában is bizonytalan férj mellől menekülve esik egy nő szexuális ragadozó csapdájába. Vagy csak szimplán olyasvalakivel kezd viszonyt, akihez igazából nem is vonzódik, de meggyőződése, hogy ennél több nem juthat neki.

Az mindenesetre elég nyilvánvaló, hogy a kisgyerekekkel, családi, baráti, társadalmi támogatás nélkül magukra maradó nők érzelmileg könnyen megborulhatnak, mert egyáltalán nem „természetes”, hogy ezt az egész terhet egyedül viseljék.