Épp ezért tartom valószínűtlennek azt a fajta lebukást, amikor az ember az ágyban, félig önkívületben véletlenül egy másik partner nevét kiabálja… Mivel nem mondok soha semmilyen nevet, ez nem fordulhat elő. Nem is igénylem, hogy az én nevem elhangozzék, furán mesterkéltnek érezném. (Egy alkalommal igényelte egy partner, hogy a nevét mondjam, mikor nagyon jó nekem, de akkor is nehezen vettem rá magam.)
A legtöbb szeretőmre még magamban se a valódi nevén gondoltam, hanem valamilyen alternatív néven, amit vagy ő maga is használt egy bizonyos környezetben (blogszféra, baráti kör), vagy úgy találtam ki… Nem tudom, ez mennyire általános, ha az embernek van bizalmasa például, akivel megbeszéli a szeretőit, akkor valódi neveket használnak-e, én mindenesetre más nőknél is azt figyeltem meg, hogy álneveket használnak, nyilván azért is, hogy akkor is beszélhessenek az illetőről, ha a kilétét nem akarják felfedni. És ebben is rejlik némi babona: ha esetleg valaki harmadik meghallja a beszélgetést, nem jön rá, hogy kiről van szó.
Mivel a férfiak sokkal kevésbé hajlamosak barátokkal a szeretőikről társalogni, náluk kevéssé merül fel, hogyan hivatkozzanak a szeretőikre, naplót is jóval kevesebb pasi ír (naplóban jellemzően szintén kezdőbetűket vagy beceneveket használunk), így a hivatkozások ritkák, de cáfoljatok meg, ha másképp tapasztaltátok.
De álneveket és/vagy beceneveket nem csak gyakorlati / biztonsági okokból használunk: minél intimebb viszonyban vagyunk valakivel, annál kevésbé hajlunk arra, hogy a polgári nevén szólítsuk vagy úgy hivatkozzunk rá. Szerelmi kontextusban pedig léteznek olyan vállalhatatlan becenevek, amelyeket harmadik fél előtt azért nem túl szerencsés hangoztatni…
És hogy hivatkozik a feleség / férj a házastársa szeretőjére? Nyilván nem mindegy, hogy a szerető engedéllyel került-e képbe, vagy éppen most lepleződött le egy titkos viszony és tombolnak az indulatok, esetleg kezdetben még nem volt beleegyezés, de az évek során konszolidálódott a helyzet?
Az eléggé egyértelmű, hogy ha éppen utáljuk a vetélytársunkat, ha meg tudnánk fojtani egy kanál vízben, akkor nem mondjuk ki a nevét még akkor sem, ha tudjuk, hogy hívják. Viszonylag kevés a tapasztalatom ebben, mert nálunk nem voltak nevek, de gondolom, férfiak is tudnak alkotni, ha egy másik pasi pocskondiázásáról van szó… Egy ilyen jut eszembe: a stricid, de biztos vannak még, egyedi jellemzőkre is utalhatnak, olyasmire, ami miatt egy ovis csoportban is csúfolni lehet a másikat, mondjuk: Pápaszem.
A nők a férj szeretőjét simán lekurvázzák, az a luvnya, az a ribanc, és még sorolhatnám, de a legfinomabb utalás is úgy hangzik, hogy „az a nő” vagy a nőd… Ami érdekes, hogy két esetben tudta a feleség, hogy ki vagyok (hogy egyáltalán létezem), és ebből az egyikben előbb ismert, mint a férj, vagyis nyilván a nevemet használta, a másik esetben viszont sok-sok évvel a lebukásunk után elnyertem azt a megtiszteltetést, hogy metamorom már a nevemet használja, ha rám akar utalni. (A metamor az az ember, akivel közös partnered van, lásd: Nyitott szívvel több kapcsolatban című könyv.)
Azzal, hogy kimondjuk valakinek a nevét, elfogadjuk a létezését, elismerjük, hogy az életünk része, már nem akarunk megszabadulni tőle…
Ugyanakkor fordított esetben, mikor épp meg akarsz szabadulni valakitől, akkor már képtelen vagy kimondani a nevét vagy a legjellemzőbb funkcióját, azt, hogy a férjem, a feleségem, az apátok… Mivel ezeknek a szavaknak súlya van, ugyanakkor általános mivoltukból fakadóan rengeteg jelentéstartalom rakódott rájuk, minél rosszabb viszonyban van valaki a partnerével, annál nehezebben ismeri el, hogy az a viszony még fennáll…
És a szerető is nyilatkozhat dehonesztálóan a szeretője házastársáról, ha úgy érzi, hogy az illető méltatlanul bánik a szerelmével vagy éppen útban van, mert ha ő nem lenne, akkor a szerető kerülhetne nyeregbe…
Ti kit neveztek a nevén, illetve van-e bevett fedőnevetek, becenevetek, gúnynevetek adott személyekre?