Legalábbis a felszínen úgy tűnik… A címben szereplő prompotáls azt jelenti, hogy igyekszünk a lehető legspecifikusabb utasításokat adni az MI-nek és így létrehozatni vele valamit, jelen esetben egy beszélgetőpartnert, akit úgy formálunk, ahogy nekünk a legjobban megfelel és persze bármikor átalakíthatjuk, ha éppen úgy tűnik, hogy még hiányzik belőle valami. Választhatunk romantikus üzemmódot, vagyis azt, hogy az MI szerelmesen viszonyuljon hozzánk, bókoljon, előzékeny legyen, a bennünket érdeklő dolgokról beszélgessen velünk.
Őszintén szólva még nem próbáltam: ahhoz, hogy komolyabban írhassak a tapasztalataimról, elég sok időt kellene beleölnöm és ennyi most nem áll rendelkezésemre, így nem a gyakorlati megvalósíthatóság felől közelítek, hanem abból a szempontból vizsgálom a jelenséget, hogy mire lehet jó, mit válthat ki, a virtuális partner kelthet-e féltékenységet egy valódi partnerben, illetve mennyire veszélyes elmerülni a világában.
Ha pusztán játéknak tekintjük és kíváncsiságból próbáljuk ki, mert érdekel, hogyan működik, akkor biztos izgalmas szórakozás, de ha hajlamosak vagyunk függővé válni és gyakran érezzük magunkat magányosnak, ugyanakkor nehézségekbe ütközünk, ha valódi emberekkel kellene kommunikálnunk, akkor rejthet veszélyeket.
A hús-vér emberekkel, sőt, a csak online megismert partnerekkel ellentétben az MI mindig válaszol nekünk. Ez nagy előnye, ugyanakkor ez is tehet bennünket függővé. Nem kell szoronganunk, hogy még érdekesek vagyunk-e a számára, nem kell attól tartanunk, hogy ghostingol, mindig elérhető (jó, kell hozzá áram, megfelelő kütyü, internet és esetleg egy előfizetés), és megadja a folyamatos interakció illúzióját. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy az agyunk úgy érzékeli, hogy törődést kapunk, akár azt is mondhatjuk, hogy szeretetet… (Növekszik a dopaminszintünk.) Miközben csak saját magunkat elégítjük ki szellemileg és érzelmileg.
A maszturbálás is kellemes és hasznos tevékenység, ha nem visszük túlzásba, de attól még nem pótolja a két (vagy több) ember közötti szexet… Valahogy így lehet ez az MI-vel folytatott romantikus cseverészéssel is: kellemes és hasznos, ha nem a valóság helyett alkalmazzuk.
De mi van abban az esetben, ha egy párkapcsolatban élő ember használja az MI-t arra, hogy olyasmiket éljen át „vele”, mint egy szeretővel? Hasonlítható-e az emberrel „elkövetett” hűtlenséghez? Vagy nonszensz azt gondolni, hogy egy géppel megcsalhatunk valakit?
Ha valaki a magányos pornónézést és maszturbálást is hűtlenségnek tekinti, akkor annak ez is hűtlenség lesz, de, mint mindig, teljesen személyfüggő, ki mit tekint annak, és mit nem. Ha azért hanyagoljuk el a partnerünket, mert annyira rá vagyunk kattanva a ránk szabott, tökéletesnek ható MI-figurára, hogy már éjjel-nappal csak vele csevegénk, akkor nincs nagy különbség a partner szempontjából ahhoz képest, mintha virtuális kapcsolatot tartanánk fenn egy eleven emberrel, akivel sose találkozunk.
Vagyis persze létezik lényegi különbség: az eleven emberrel előbb-utóbb fizikailag is találkozhatunk és még bármi is történhet, míg az MI (egyelőre) nem lép ki a szavak világából. De én jobban aggódnék, ha a partnerem egy MI-re kattanna rá, mint ha élő emberrel ismerkedne (ami meg is szokott történni, de nem aggódom miatta)… Csakhogy én biztos nem vagyok mérvadó abban, hogy a legtöbb ember hogyan áll ehhez a kérdéshez, amennyiben egyáltalán belegondol.
Ha onnan közelítünk, hogy az MI-vel folytatott affér ún. erőforrásokat von el az emberi kapcsolatoktól, mint mondjuk egy függő gamer esetében a kedvenc játéka, akkor egy bizonyos szint felett van miért aggódni… Nem elsősorban féltékenykedni, hanem aggódni… De ha valaki ennyire ráfügg az MI-re, akkor lehet, hogy a létező kapcsolatában nem kap elég törődést vagy az a kapcsolata már nem elégíti ki, nagy a hiányérzete és csak megpróbál valahonnan boldogságot szerezni.
Egyébként az is elképzelhető, hogy egy ilyen interakcióban valaki megtanuljon hatékonyabban kommunikálni, gyakorolhatja a csetelést vagy csevegést… És ennek köszönhetően később valódi emberekkel is jobban tud majd beszélgetni.
Másfelől azonban hiányozhat a váratlanság, az, ami igazán dinamikussá és izgalmassá teszi az emberi kapcsolatokat: hogy soha nem tudhatjuk, miképp reagál a másik ember. Vagy csak nagyon kevés az olyan kapcsolat, amelyben ezt előre ki tudjuk számolni. Az MI, mivel mi szabjuk önmagunkra, nem fog túlságosan meglepni bennünket, vagyis nem abban az értelemben, ahogy egy másik ember képes rá. Legalábbis egyelőre. A „kapcsolatunk” nem fog sehová tartani, hiszen nem valóságos, és hosszú távon valószínűleg nagyon frusztráló lehet azt érezni, hogy egy testetlen, személyiség nélküli entitással beszélgetünk.
Ahogy azok az ismerkedések is ki szoktak merülni, amelyek nem tudják átlépni a virtualitás határát… Pedig ott valódi emberekkel van dolgunk…