Vizsgálatok bizonyítják ugyanis, hogy azok a kapcsolatok, amelyekben jelen van bizonyos mértékű, de nem patologikus féltékenység, nagyobb eséllyel maradnak meg évek múltán is, mint azok, amelyekből ez az érzés hiányzik. Na de nagyon nem mindegy, hogy mennyi az a bizonyos mérték és mit értünk féltékenység alatt. Egyáltalán miért érzünk a partner iránt féltékenységet: minek az elvesztése fájna, ha szakítanánk?
Az egzisztenciálisan is összefonódó párkapcsolatot rengeteg más is összetartja a puszta érzelmeken vagy nemi vágyon kívül. Mindannyian számtalan olyan házasságot ismerünk, amelyekben már se szerelem nincs, se szex, mégis elműködik. Mert vannak más érdekek és ott a tanult tehetetlenség faktora. Önmagában tehát az, hogy egy pár együtt marad, nem arra utal, hogy ők tényleg jól is élnek, hogy stimmelnek közöttük a dolgok, hanem azt, hogy alapvetően még mindig úgy értékelik, hogy jobb nekik így, mint akkor lenne, ha szétválnának.
Hogy jön ide a féltékenység? Leginkább úgy, hogy az, aki féltékenységet mutat, attól fél, hogy elveszíti a pozícióját. Minél régebben tart a kapcsolata, minél több energiát fektetett bele és minél fontosabb szerepet játszik társadalmi érvényesülésében, anyagi biztonságában, annál inkább félni fog attól, hogy mindezt elveszíti, ha szakításra kerül sor. És mivel a partner mind érzelmi, mind szexuális másfelé fordulása veszély a status quo-ra nézve, a féltékenység természetesen előkerül.
Nem azért vagyunk féltékenyek, mert szeretjük a másikat. Lehet, hogy szeretjük, de ez független a féltékenységtől, amely mindig arról szól, hogy mit nem akarunk elveszíteni. Minél bizonytalanabbak vagyunk a saját értékeinkben, abban, hogy a másiknak is megéri velünk lenni, és minél inkább kapaszkodunk a partnerbe, annál nagyobb a féltékenységünk.
És ha nem csak magunkban őrlődünk, hanem ki is nyilvánítjuk, hogy milyen büntetéseket helyezünk kilátásba, ha a másik megcsal, félreérez, akár csak flörtöl valakivel, akkor nagy eséllyel el is tántorítjuk az illetőt attól, hogy kedve legyen kalandozni. Vagyis tényleg nagyobb eséllyel tartjuk meg a házasságunkat, attól teljesen függetlenül, hogy valójában jól működik-e vagy sem.
Persze van egy csomó ember, akit nem lehet befenyíteni, érzelmileg vagy egyéb módon zsarolni, illetve vannak olyan féltékenyek, akik nem szeretnek fenyegetőzni. Ez mindig kétszereplős játék, a féltékenységet erősen túlzásba is lehet vinni és akkor a másik fél dönthet úgy, hogy neki már nem éri meg az egész, vagy azt is választhajtuk, hogy csak ritkán borulunk ki és nem fenyegetőzünk, hanem a partner érzelmeire hatunk.
Miért teljesen más a féltékenység egy szeretői kapcsolatban? Leginkább azért, mert itt a legtöbb esetben nincsenek a dolognak anyagi vonzatai, nincs közös gyerek, közös lakás, társadalmi státusz. Persze akadnak kivételek: a kitartott szeretőké és azoké, akik a főnökükkel szűrik össze a levet: utóbbi esetekben természetesen ugyancsak megjelenik az érzelmeken és vágyakon túli érdek. Vagy megjelenhet a zsarolási potenciál a fenyegetés: lebuktatlak, ha elhagysz, és így tovább.
De egy klasszikus, valóban érzelmekre és szenvedélyre épülő titkos viszonyban a legtöbb, amit veszíthetünk, a szerelem és a jó szex. Ami egyébként a két legjobb dolog a világon (vagy biztos benne van a top 5-ben), de teljesen más természetű, mint a státusz vagy az anyagi előnyök. Egy szerető általában másképp féltékeny, mint egy feleség vagy férj – még akkor is, ha léteznek nyomokban még szerelmet és jó szexet tartalmazó házasságok. A szeretőnek ugyanis nincs más ütőkártya a kezében, csak önmaga. Csak a saját személyisége. És ez alapvetően más, mint a hivatalosan elismert kapcsolatok világa.
Maga a féltékenység nem fog segíteni abban, hogy egy szeretői kapcsolat fennmaradjon, sőt, inkább kontraproduktív, főleg, ha állandóan megnyilvánul. Ami segíthet, az az, ha kimutatjuk, hogy ragaszkodunk a másikhoz – de persze ez is csak akkor, ha a partner őszintén szeret és nem csak a szex miatt van velünk. Egy kizárólag szexközpontú viszony esetén már az őszinte érzelmek is ijesztőek lesznek, a féltékenység meg egyenesen menekülésre késztetheti a másikat.
Szeretői kapcsolat nem is működhet igazán jól féltékeny természetű felek között, mivel sosem a kizárólagosságról, illetve arról szól, hogy összekötjük az életünket: ha ebbe fordulna, akkor már nem szeretői kapcsolat lenne. Nyilván vannak olyan emberek, akik a szerelmet nem bírják féltékenység nélkül elképzelni és azt várják a partnertől, hogy gyilkos gondolatai támadjanak, ha valaki akár a közelükbe merészkedik… De ezek az emberek nem igazán alkalmasak titkos viszonyra, vagy állandóan marni fogják egymást és az egész kapcsolatuk toxikussá válik.
A poliamorok a féltékenység kapcsán azt szokták javasolni, hogy ne titkoljuk, beszéljük meg a partnerünkkel és ne tiltani próbáljunk dolgokat, hanem arra próbáljunk együtt rájönni, hogy mitől oldódik majd bennünk ez a keserű érzés. De ehhez persze olyan partner kell, akivel valódi érzelmi kapcsolatban állunk és akivel tényleg félelem nélkül őszinték lehetünk.