Nyilván van abban némi igazság, hogy az ember kevesebb figyelmet kap, ha mással kell rajta osztoznia – lásd az egykék és azok közötti különbséget, akiknek vannak testvéreik. De egy párkapcsolati viszonylatban, legyen az bármilyen jellegű, sokszor legitim, felvállalt partnerként sem miénk az első hely, hacsak nem vagyunk huszonévesek (de gyakran még akkor sem).
Hiszen ott vannak például a szüleink, illetve a partnerünk szülei. Ha jóban vagyunk velük, akkor joggal várják el, hogy fontosak legyenek számunkra és ha kérnek valamit, akkor rohanjunk segíteni. Ebből a szempontból az, aki úgyis rosszban van a szüleivel, vagy akinek a felmenői nagyon távol élnek (vagy már elhunytak), eltérő helyzetben van, de mindannyian számtalan olyan kapcsolatról tudunk, ahol nem a barátnő/barát, férj/feleség az első számú a prioritási listán, hanem az anya. Az apa ritkábban, de az anyák bizony remekül meg tudják őrizni az első helyüket.
Aztán jönnek a gyerekek… És ahány gyerek, az mind megelőzi a legitim partnert is a prioritási listán. Hiszen ez így természetes, a gyerekünk még a szüleinken is túltesz, főleg, amíg kiskorú. (Én olyan házasságot is láttam, ahol a férfi anyja nagy nehezen egyezett bele abba, hogy a fiacskája feleségül vegye a barátnőjét, de kikötötte, hogy gyerekük nem születhet…). Vagyis a férj/ feleség a gyerek, illetve gyerekek érkezésével lejjebb csúszik a listán. Igaz, a házastársa is az ő listáján. Valószínűleg első helyre kerülnek a gyerekek, utána a szülők, majd a házastárs. Hol van itt a tenyerén hordozza-féle hozzáállás? A mesében… A valódi párkapcsolatok a legritkábban néznek ki úgy, hogy a partner a legfontosabb.
Akkor a szerető nem, hogy a második hellyel kénytelen beérni, hanem rögtön a negyedik-ötödik helyen lép be a történetbe, attól függően, hogy hány szülőről és hány gyerekről van szó (plusz az anyósék, akik szintén mindenféle igényekkel léphetnek fel), és most még arról nem is beszéltünk, hogy a munka olykor minden mást megelőző prioritás. Plusz még akadhatnak régi gyerekkori barátok, nagyszülők, exek, akikkel jóban vagyunk, és így tovább.
Ezt átgondolva tulajdonképpen az a csoda, hogy van még ember, akinek jut ereje, ideje és kedve még egy szeretőre is. A legtöbb pasinak, akit szeretői szerepben ismertem, jellemzően egyetlen gyereke van, de ez persze nem jelenti, hogy több gyerekes férfiak nem tévednek erre a területre… (Nők közül ismertem három gyerekest is… Igaz, már nagyrészt felnőtt gyerekekkel.)
Sejtésem szerint azonban nagy családdal a háttérben jóval kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy még egy embert az életük fontos részévé tegyenek, mint a gyermektelenek vagy egykéket nevelők. Persze az is előfordul, hogy a gyereknevelés kizárólag a feleségre marad és a férj viszonylag szabadon garázdálkodik. (Horribile dictu egy nős pasi jobban ráérhet, mint egy gyerekeit egyedül nevelő szingli pasi.)
Miért lényeges mindez?
Sikeres szeretői kapcsolatot természetesen csak akkor folytathatunk, ha tisztában vagyunk azzal, hogy nem leszünk a lista élén, de ezzel nem csupán szeretői kapcsolatban kell szembenéznünk. Felnőtt emberek nem ringatják magukat már abban a tévhitben, hogy a kedvesük számára ők a minden. (Ilyet leginkább gyermektelen pároknál láttam.)
Ugyanakkor tudnunk kell, hogy mi az az elhanyagoltsági szint, ami már tényleg romboló és amivel nem tudunk kiegyezni. Mert létezik olyan szeretői kapcsolat, amelyben a kapott figyelem és a koncentráltan a partnerre szánt idő igenis több, mint egy hagyományos párkapcsolatban, de nem állítom, hogy ez lenne az átlag. Viszont magányosnak lenni, elhagyatottságot megtapasztalni családon belül is lehet.
Nagyon nem mindegy, hogy kinek mennyi a szabadideje és a munkabeosztása. Mennyire lakunk messze a szeretőnktől, mennyire alakítjuk rugalmasan az időnket. Mennyire önállóak a szüleink, gyerekeink, mennyire vagyunk jóságosak és segítőkészek… Olykor a túl kedves emberek, akik senkinek nem tudnak nemet mondani, teljesen elúsznak és a végén egyáltalán nem marad idejük arra, akire pedig leginkább szeretnének időt szánni.
Az biztos, hogy egy szingli szerető, akinek még gyereke sincs, sokkal nehezebben viseli, ha örökké mindenki mögött marad a listán, mint olyasvalaki, akinek szintén tele a listája. Akár a gyerekeivel, akár a szüleivel, barátaival, akár alternatív partnerrel vagy partnerekkel.
Tündérmesékbe kapaszkodni és lehetetlen dolgokat várni soha nem vezet sehová, de az sem jó, ha vállalhatatlan kompromisszumokat kötünk.