Ha valaki szereti Meryl Streep-et, akkor biztos meg akarja majd nézni (vagy már látta is), de nem csak miatta érdemes rászánni az időt erre a melankólikus, csetlő-botló történetre, amely engem leginkább egy Woody Allen filmre emlékeztet, bár csak azért, mert Steven Soderbergh rendező nevét nem ismertem. Állítólag tipikus Soderbergh-alkotás, de az igazi szakértők csak egyfajta ujjgyakorlatnak tartják. Mindegy is, mert számomra az volt az érdekes, amit a kritikusok meg sem említettek: a hűtlenséges sztori.



Alice, a híres írónő alkotói válságban van, pedig a kiadója nagy reményeket fűz legsikeresebb regénye folytatásához. Ügynöke addig győzködi, míg Alice bele nem egyezik, hogy Angliába utazzon: át kellene ott vennie egy fontos irodalmi díjat. Mivel azonban repülni nem hajlandó, a kiadó egy luxus óceánjáróra vált neki jegyet, és Alice még a barátnőit is meghívhatja. A barátnők még egyetemista korukból ismerik egymást, vagyis 30 év távlatából jönnek újra össze. Susan (Dianne Wiest) és Roberta (Candice Bergen) nem igazán értik, miért hívta meg őket egykori társuk, de mindenképpen menni akarnak, pedig az utóbbi igencsak neheztel Alice-ra, mert szerinte miatta ment tönkre a házassága. 

Az egész filmben csak egy fél mondat erejéig utalnak erre a sztorira, nem is tudjuk, pontosan mi történt, de amnnyit sejteni engedtek, az lényegében az, hogy Roberta fiatalon viszonyt folytatott valakivel, és jómódú, őt tenyerén hordozó férjre erre csakis abból jött rá, hogy Alice, az írónő leleplezte az egészet abban a bizonyos sikerkönyvben, amely őt ismertté, a barátnőt pedig nincstelenné tette. A helyzet ugyanis az, hogy mivel a lelepleződés után Robertát dobta a férje és azóta dolgoznia kell, ráadásul újabb gazdag pasi behálózása nem sikerült, még hetven fölött is kénytelen húzni az igát (egy áruházban dolgozik eladóként). 

Roberta igazából azért neheztel, mert egész életében arra készült, hogy jólétben és kényelemben tengeti majd napjait, ami össze is jöhetett volna, ha a barátnőjének nem fontosabb az irodalmi siker, mint a diszkréció. Alice mindvégig úgy tesz, mintha nem is tudná, miről van szó, mintha nem akarná látni, hogy Robertának mi a baja vele: ahányszor a nő megpróbál külön audienciát kérni a művésznőtől, ő kitér előle és arra hivatkozik, hogy dolgoznia kell. Azt sem tudjuk biztosan, hogy miről szól az új könyv, de talán a régi sikersztori folytatását tervezi, ami mindenki fantáziáját piszkálja. 

Mivel a régi sztorit Robertáról írta, tulajdonképpen kézenfekvő lenne, hogy az újban is az ő életét fűzze tovább, és a fikcióba öltött barátnő némi jutalékért cserébe hajlandó is lenne mesélni, de ragaszkodik hozzá, hogy Alice elismerje, tényleg az ő életét használta fel és tényleg tönkrevágta a házasságát... 

Nem akarom elmesélni a végkifejletet, az egész leginkább azért volt izgalmas, mert körüljárja a kényes kérdést: az íróknak, költőknek, filmrendezőknek jogukban áll-e családtagjaik, barátaik, ismerőseik magánéletét, féltett titkait beleszőni a könyveikbe, és ha nem (persze úgyse akadályozhatja meg őket senki), akkor honnan is lennének autentikus történeteik. A legjobb írók tényleg az életből merítenek, akik pedig nem, azok általában papírmasé figurákat alkotnak, sztereotípiákat sorakoztatnak egymás után. 

Az áldozat, vagyis akinek az életét művészetté gyúrta valaki, tarthat-e igényt kártérítésre, illetve meg lehet-e bocsátani, ha egy barátunk ily módon árulja el legféltettebb titkainkat? És ehhez még csak nem is kell, hogy valaki hűtlen legyen, elég, ha nem a mainstream szerinti kapcsolati formában él, vagy nem az általánosan elfogadott módon gondolkodik a szexről. 

Volt még egy kis jelenet a filmben, amely ugyancsak megmaradt bennem: a másik barátnő, Susan azért jön zavarba az óceánjáró folyosóján, mert meglát egy férfit, akivel egyszer (három évtizeddel korábban) hármasozott a pasi akkori feleségének társaságában: és ez még hetven fölött is pirulásra készteti. 

Mai szemmel szokatlan, kicsit sem szájbarágós és elgondolkodtató film, a nem monogám kapcsolatok hosszú távú visszhangjai miatt is.