Aztán ezt még lehet cizellálni, hiszen mindenféle abszurd dolgokat is szívesen megtagadunk egymástól: hogy a másik flörtöljön egy kicsit, hogy lájkolja valaki fotóit, hogy pornót nézzen (bár ott nem is mással érzi jól magát, de legyen az is tilos, hogy önmagának szerezzen gyönyört), és így tovább.
A tiltólista tényleg a végtelenségig bővíthető, ha jól emlékszem, az egyébként nyitott gondolkodású Popper Péter szerint nagyobb hűtlenség, ha valakivel szexelünk és közben másra gondolunk, mint ha valóban lefekszünk az illetővel. Nem tudom, ez arra is vonatkozik-e, ha az a más egy fantázialény. Vagy több fantázialény.
De vajon beszélhetünk-e szeretetről mindezen tiltások láttán? Általában arra szokás hivatkozni, hogy szeretem, és ezért nem bírom elviselni, hogy ezt meg azt csinálja. Ha szeret, akkor nem is jut eszébe, hogy mással… Az kizárt, hogy eszébe jut, hiszen az igaz szerelem, olyan, hogy akkor nem jut eszébe. Ja, a romantikus regényekben tényleg. Csak a valódi életben nem.
Kezdjük azzal, hogy a szerelem, a szeretet és a birtoklási vágy fogalmai teljesen összekeverednek ilyenkor. Sokak szerint a szerelem egyenlő a féltékenységgel és azzal, hogy a „szeretett” lényt csak magunknak akarjuk. Lehet erről vitatkozni, de a féltékenység az féltékenység: egyáltalán nem kell hozzá szerelmesnek lenni. Mint ahogy lehet valaki szerelmes és féltékenységtől mentes. A birtoklási vágy ugyanakkor mindig féltékenységgel jár együtt.
Ami a szeretetet illeti, az az Újszövetség szerint mindent megért és mindent megbocsát… Akkor, hogy egyeztethetjük össze azzal, hogy semmit nem értünk meg és semmit nem bocsátunk meg? A legtöbb hosszú távú kapcsolatban, amelyből az emberek félrelépnek, már hiányzik a szerelem. Akár volt kezdetben, akár nem, állítólag pár hónap vagy pár év alatt elmúlik. Ez persze nincs kőbe vésve, de a legtöbb pár ezt tapasztalja, főleg, ha monogám és együttélős kapcsolat jellemző rá.
Ebben az időszakban tehát inkább a szeretet jellemző, egyre csökkenő szexuális vágy, egyre csökkenő kíváncsiság, de jó esetben megmaradó ragaszkodás, kötődés, bár olykor inkább csak megszokás. Sokféle szintje van ennek a lecsendesedett, kissé unalmas formációnak, de azt, hogy dúlna a szerelem, a legritkább esetben lehet elmondani.
Ugyanakkor a birtoklási vágy megmarad. És az a hozzáállás, hogy ha nekem le kell mondanom mindenki másról, akkor legyen neki is kötelező. Ha nekem szar, akkor neki is legyen szar. Jó, ezt már nem nevezném szeretetnek, még ha a felek a legnagyobb meggyőződéssel vallanák is, hogy de, hát ők szeretik a férjüket/ feleségüket.
Merő szeretetből azonban nem engedhetik meg neki, hogy jól érezze magát. Merő szeretetből kénytelenek őt korlátozni, kontrollálni, nyomozni utána, ha kísérletet tesz arra, hogy a házasság unalmából kitörjön.
Lehet, hogy választhatnánk azt is, hogy mindketten kitörünk, de ez kockázatos. És mi van, ha csak a másiknak sikerül? Ott állunk majd lúzerként? Mi van, ha szerelmes lesz? Igaz, hogy nem vagyunk belé szerelmesek és már rég ő se belénk, de nehogy mással átélje azt, ami nekünk nem adatik meg – ez végülis érthető. Hiszen nincs garancia arra, hogy ha az egyik fél átélheti a fellángolás élményét, akkor a másiknak is sikerülni fog. Sokkal biztonságosabbnak tűnik mindkettőnket megfosztani tőle. Legalábbis ezzel próbálkozni. Biztos, ami biztos, a monogám vázba bezárva mindketten kielégületlenek és szenvedélymentesek lehetünk.
Biztonságosabbnak tűnik nem megengedni, akadályozni, balhézni, ha bármilyen gyanúra okot adó jel bukkan fel a horizonton. De nem biztonságosabb. Aki lépni akar, akiben elég erő s vágy, az meg fogja találni az utat, akár engedéllyel, akár anélkül. Lesz persze, akit érzelmi zsarolással és fenyegetőzéssel meg lehet akadályozni a cselekvésben. Csak akkor lassanként ellenséges érzelmeket kezd majd táplálni irántunk.
Mindenesetre megtagadni valakitől az örömöt, amit mással élhet át, akár egy párkapcsolatban, akár szülő-gyerek vagy baráti viszonyban, aligha a szeretet jele. És minden ilyen kísérlet ellenállást generál. Csak, amikor nem párkapcsolatról van szó, akkor sokkal könnyebb felismerni, hogy egyszerűen önzők vagyunk és a szeretet nagylelkűsége hiányzik belőlünk.