Ha már a hűtlenség fogalma ennyire nehezen megfogható, akkor azt sem egyszerű meghatározni, mitől lesz szerető valaki. Milyen jellegű kapcsolatot nevezhetünk viszonynak? És milyen az, ha valakivel csak alkalmilag találkozunk, nagyobb szünetek vannak a kommunikációban is? És nincsenek elvárások? Vagy mondhatjuk-e szeretőnek azt, akivel soha nem fekszünk le?
Elviekben a szerető szex nélkül fából vaskarika… De mi van, ha mégsem? Lehet például plátói kapcsolatunk valakivel, egészen intenzív érzelmi kötődésünk, lehet még az is, hogy nem találkozhatunk külső okok miatt… Valaki nemrég mesélte, hogy az elsősorban szexre koncentráló szeretői viszonya mellett van valaki, akivel naponta beszél, akinek mindent elmond, ami történik vele, de csak évente kétszer-háromszor tudnak találkozni. (Hogy akkor mi történik, azt nem mesélte.)
Ebben az esetben például az, akivel csak iszonyú ritkán találkozik, a szeretője? A kedvese? Lelkileg ő áll hozzá legközelebb, de a kapcsolatuk soha nem teljesedhet ki. Sőt, lehet, hogy ha hirtelen megszűnnének az akadályok, és végre együtt lehetnének, kiderülne, hogy a valóságban nem is valók annyira egymáshoz.
Vagy mi van azzal a házas nővel, aki napi szinten találkozik egy szintén házas férfival (kollégák), de nem akarja fizikailag megcsalni a férjét, sőt, még egészségügyi gondjai is vannak, amelyek a szexualitás teljes megélésében akadályozzák, a nő mégis úgy érzi, hogy szeretőt tart…? Hiszen van csók, van ölelés, olykor még némi petting is… De ennél több nem történik. Akkor ez most szeretői viszony, vagy sem? Ha a nő férjét vagy a pasi feleségét kérdeznénk, akkor valószínűleg szeretői viszonynak gondolnák, ha tudnának róla. Vagy attól a ténytől, hogy nincs behatolás, már kevésbé gondolnák annak?
És ha már itt tartunk, mi inkább zavaró egy olyan ember számára, aki a kizárólagosságban hisz? Ha a férje/ felesége, partnere fizikai kapcsolatot folytat, de érzelmit nem, vagy ha érzelmileg elkötelezett egy másik ember iránt, de fizikailag visszafogja magát? Egyáltalán akarja-e tudni a részleteket? Mert a kapcsolat jellegének megítélése szempontjából ezek fontosak lennének, de az érintett személyek pont ezeket a részleteket nem akarják általában tudni.
Ugyancsak kérdéses, mit szóljunk azokhoz a viszonyokhoz, amelyekben a felek állandóan szakítanak. Hol összejönnek, hol szétmennek, és ezt akár heti gyakorisággal megteszik. Kívülről nézve abszurdnak tűnhet, mert ha valaki szakítani akar, akkor szakít, és kész… De számukra pont ez a csiki-csuki adja a kapcsolat dinamikáját, és talán minden alkalommal meggyőződéssel rúgják ki a másikat. Akárhányszor elhihetik, hogy ez most már végleges. Persze minél többször adják ezt elő, annál kevésbé fogja bárki is komolyan venni. De ha éppen fasírtban van az egyébként viszonyt folytató páros, akkor ők most szeretők vagy sem?
Hiszen nem találkoznak, főleg nem szexelnek, esetleg még éppen nem is kommunikálnak, mert az egyikük éppen megfogadta, hogy soha többet… De valószínűleg nem gondolja komolyan… Ha ebben a fázisban tesszük fel a kérdést, hogy van-e szeretője, simán letagadhatja és nem fog hazudni.
Az, hogy egy adott ember valakinek a szeretője vagy sem, sokszor nagyon bizonytalan alapokon áll. Például a külvilág meg lehet róla győződve, hogy ők szeretők, pedig nincs is köztük más, csak egyszerű barátság, vagy az egyik olyan vadul udvarol, de a másik nem vevő erre, mindenesetre a külvilág szemében tűnhet úgy, mintha jóval több közük lenne egymáshoz, mint amennyit felvállalnak belőle.
Az sem véletlen, hogy sokszor helyettesítő szavakat használunk, például azt, hogy Van valakid? Az a nő… A ribancod… A bikád… Mivel ez a téma nem igazán tárgyalható érzelemmentesen, sokan fogalmaznak róla úgy, hogy sértő vagy éppen lekicsinylő legyen.
Ha pedig szépen akarunk róla beszélni, akkor azt mondjuk: a kedvesem, a szerelmem, a csajom, a pasim, a másik párom… De leginkább is kényelmetlenül érezzük magunkat, ha meg kell fogalmaznunk, ki is az az ember a számunkra.