A férfiak egyik nagy félelme a szexuálisan kielégíthetetlen nő. Hogy ők maguk esetleg kielégíthetetlenek, az nem számít, végül is a nagykönyvben sincs más megírva, nekik szabad, ez a természetük. (Legalábbis szívesen táplálják ezt a mítoszt.) De ha egy nő kielégíthetetlen és az ő étvágya végtelen, az azért már fenyegetés a partner számára. Mondjuk azért is, mert az ilyen nő nehezen fogja beérni egyetlen pasival. Sőt, szinte biztos, hogy nem fogja beérni.
Noha a férfiak roppant mód bírnak szenvedni a szexmegvonástól és az olyan partnertől, akit nem érdekel a nemiség, olykor sóhajtozva képzelegnek mindig készséges nőstényekről, bámulják a bármire hajlandó pornószínésznők vonaglásait, ha a saját környezetükben élő, hús-vér lányokról van szó, a szexuális szabadosságot egyáltalán nem nézik jó szemmel. A társadalmi játékszabályok szerint a férfi nyomul, a nő hárít, ha a férfi nem nyomul, a nő legfeljebb fifikás módszerekkel próbálhatja becserkészni, de a direkt felkínálkozás nem nyerő. Kivéve, persze, ha hivatásosról van szó, mert tőle ez elfogadható, elvégre nem a saját örömét keresi ezzel, csak meg akar élni valamiből. És az legitim motiváció.
Nagyon sok vallási szabály, őrült korlátozás származik a csillapíthatatlan étvágyú nő mítoszától való félelemből, minél szigorúbb egy apajogú társadalom, és minél kevésbé tud mit kezdeni saját szexuális perverzióival, annál inkább retteg a női nemiségtől. Vágyik rá és fél tőle, fel akarja korbácsolni és el akarja fojtani, ki akarja használni és meg akarja semmisíteni… Csonkítás, elzárás, lefátyolozás, van itt minden. Az össztársadalmi megvetés még akkor is borítékolható, ha egyébként nem valami ókonzervatív, vallási vezetők irányítása alatt álló országról van szó.
Míg a férfiaknál tapasztalható szexéhséget normálisnak szokták gondolni, és még a nekik adott gúnynevek is inkább vállveregetősek (casanova, donjuan, szoknyapecér, szoknyabolond, pinabubus, pernahajder, sorolhatjátok tovább), addig a hasonló beállítottságú (és ezt a hajlamot nem rejtegető) nők nem bővelkednek a dicsérő meghatározásokban. Minimum, hogy kurvának nevezik, leribancozzák, finomabban fehérmájúnak titulálják őket, és az biztos, hogy a szexmániájukat betegségnek látják. Legtöbbször valami gyermekkori traumából eredeztetik, zaklatást feltételezve, mert normális nő biztosan nem fekszik le érzelem nélkül, puszta élvezetből, egy nő számára a szex mindig másról szól, sosem csak és elsősorban magáról a szexről.
Nem megyünk most bele annak elemzésébe, hogy az anyaság, a gyermekvállalás mennyire kavar bele a női szexualitásba és annak megítélésébe, abba, ahogy a nő önmaga látja magát szexuális lényként, ahogy a partnere, a családja, a tágabb környezete, a társadalom látja, ezt egyébként korábban több posztban is taglaltuk. De az olyan nőtől, akinek nincs, illetve nem is lehet gyereke, vagy úgy döntött, hogy nem vállal gyereket, sokkal inkább elfogadja a társadalom, hogy erotikus lényként viselkedjék, még akkor is, ha van hivatalos partnere.
Valójában milyenek az igazi szexmániás nők? Nemrég itthon is könyvszenzáció lett egy bevallottan ilyen beállítottságú és viselkedésű sportolónő botránykrónikájából. Az eladási adatokat nem ismerem, de a marketingbe rengeteget beleöltek, és mindenkinek volt/van róla véleménye, attól függetlenül, hogy olvasott-e belőle egy sort is. Persze az ilyen könyvben nem csak az botránykő, hogy egy nőről kiderülnek a szexuális szokásai, hanem elsősorban az jelenti a gondot, hogy indiszkréten mindenkit magával ránt, akinek csak dolga volt vele.
Eltekintve a konkrét személytől és esettől, vegyük sorra, miért is érzi a legtöbb ember annyira idegesítőnek a szexmániás lányokat. Tegyük hozzá, az olyan szexmániásokat, akik ezt nem rejtik véka alá, és nem próbálnak „tisztességesnek”, szemérmesnek vagy távolságtartónak tűnni: az a sejtésem, hogy a legtöbb gazdag libidójú nő inkább beáll a sorba és rejtőzködve éli ki a szenvedélyét, esetleg elfojtja a vágyait, vagy önmagát is meggyőzi arról, hogy nem egészen normális.
Nők és férfiak egyaránt tartanak a nyíltan szexorinetált lányok indiszkréciójától. Még ha könyvet nem is mindegyik ír a kalandjairól, azért ritka, hogy bármiben is visszafogja magát. Hiszen lényének egy fontos összetevője, hogy nem ismer korlátokat, vagy jóval kevesebbet hajlandó figyelembe venni, mint az átlag. Ezt a többiek egyrészt borzasztóan irigylik, ők is szenvednek a korlátoktól, és ők is szeretnének szabadon kikezdeni, akár szexelni, amikor és akivel csak jólesik, másrészt elítélik, mert nem fér össze a gyerekkoruk óta beléjük plántált nézetekkel.
Ezt az irigységet persze nem szívesen ismeri be senki, inkább az illető felületességére, kényszerességére, kötődésre való képtelenségére hívják fel a figyelmet – számomra eldöntetlen, hogy mennyire jogos ezt a szemükre vetni, nem hiszem, hogy a szexuális szabadosság egyenlő lenne azzal, hogy ne tudna valaki kötődni, szeretni. Ha bizonyos társadalmak valláserkölcsi szempontból találnak kivetnivalót, a mai, állítólag tudásalapú nyugat pszichológiai/pszichiátriai oldalról közelít: a „fehérmájú” nő nem működik normálisan, kényszeres, kezelésre van szüksége. Persze nagy kérdés, hogy mit nevezünk szexmániásnak, mi az egészséges mérték és mi a túlzott… Ingoványos talaj.
A két nem persze korántsem ugyanúgy közelít ehhez a jelenséghez - holnap részletezzük kicsit a különbségeket.