Előfordul, nem is ritkán, hogy tanácsot kérnek tőlem. Vannak, akik Skarlát Betűként, röviden SB-ként ismernek és ebben a minőségemben fordulnak hozzám, és vannak, akik a civil énemet célozzák meg.
Nem mindenki hűtlenséggel kapcsolatban keres meg, persze, mióta a szexről szabadon blog létezik, már maga a szex is gyakori téma, de jellemzően mégis a kapcsolati hálókat boncolgatjuk azokkal, akik megtisztelnek bizalmukkal. A hozzám fordulók között vannak régi ismerősök is, és sokakkal beszélgettem már anélkül, hogy kifejezetten a tanácsomat kérték volna, de valahogy mégiscsak a véleményemre voltak kíváncsiak.
Olykor nehéz eldönteni, mennyire szabad tanácsot adni valakinek. Mint az ominózus korai magömléses ügyben is nagyszerűen kiviláglott, léteznek emberek, és nem is kevesen, akik csak azért kérnek tanácsot, hogy jól behúzzák a másikat a csőbe: a hiúságára apellálnak, lám, én milyen tekintély vagyok, tőlem tanácsot szokás kérni, mikor pedig az ember bekapta a horgot, és jól "megszakérti" a problémát, csattan az ostor: "Igen, de... Ha nem így lenne, hanem... Te ezt úgyse érted, mert... Neked könnyű..."
Igen ritka az olyan tanácskérő, akiben van elég alázat ahhoz, hogy valóban meghallgassa, amit mondanak neki, és valóban mérlegelje annak kivitelezhetőségét vagy lehetetlenségét, hasznosságát vagy feleslegességét. Tanácsot adni tehát alapvetően nem szabad (a coaching klasszikus változatában sem csinálják, így tökéletesen el lehet hárítani a felelősséget, hiszen minden ötlet a coachee, azaz a coach-hoz forduló személy fejéből pattan ki), de olykor mégis muszáj.
Mi a baj alapvetően a direkt tanáccsal? Egyrészt az, hogy leereszkedő - nem feltétlen amiatt, mert ez lenne a szándékunk vele, sőt, lehet, hogy éppenséggel nagyon vigyázunk arra, hogy maximálisan egyenrangúnak tekintsük azt, aki hozzánk fordul, de mégis van benne valami alá-fölé rendeltség. Másrészt dacot szül. Ha valaki akár még követni is próbálja az általunk javasolt megoldást, az mindig egy kívülről rákényszerített megoldási mód lesz, nem pedig olyan, amit egészen magáénak érezhet. Nem lesz iránta elkötelezett, mert nem belőle fakad. Vagyis előbb-utóbb bojkottálni fogja, talán nem is tudatosan, de végeredményében a megoldás nem fog megoldásnak bizonyulni, így aztán a tanácsot kérő joggal mondhatja, hogy persze, mert eleve rossz tanácsot adtunk, nem is értjük a problémáját, és lám, mennyire igaza van abban, hogy az ő különleges bajára nem létezik orvosság. (Tudat alatt eleve azért is kér tanácsot, hogy bizonyíthassa, rajta még a legprofibb szakember se tud segíteni.)
Ilyenkor automatikusan visszaszáll ránk az egésznek a terhe, a felelősség ránk hárul és jó kis bűntudatot ébreszthet bennünk, ha vevők vagyunk az ilyesmire, vagy a csőbe húzottság kellemetlen érzését ébreszti fel: kudarcot vallottunk, becsaptak, nem ér semmit a felhalmozott tudásunk... Ilyenkor fogadja meg az ember, hogy soha többé nem ad tanácsot. Legfeljebb nyilvánvalóan fordított módon, szarkasztikusan.
Igazi megoldások csak együtt-gondolkodásból születnek, a rávezetés persze nem tilos, de ha túlságosan didaktikus az ember (töredelmesen beismerem, ez gyakran jellemző rám), ez is lekezelőnek hat, és megint visszaüt. Más részről viszont nem vezet semmire, ha nem mondunk konkrétumokat, csak örökké kérdéseket teszünk fel, és sose valljuk meg, mit is gondolunk az egészről.
Különösen érzékeny terület a hűtlenséggel kapcsolatos bármiféle tanácsadás, mert itt aztán tényleg nem szabad hagyni, hogy bárki is azzal jöjjön, én döntöttem helyette a párkapcsolatáról, én beszéltem rá, hogy legyen szeretője. Ez ilyen direkt módon még nem került elő vádként, csak általánosságban írták le egyesek, hogy szégyen még a blog létezése is, de ez viszonylag ritkán fordul elő.
Szerencsére léteznek nagyon pozitív példák is arra, mikor a hozzám fordulók úgy érezhetik, hogy jót tesz nekik a velem folytatott kommunikáció, akár a blogkommenteken keresztül, akár magánlevelezésben, csetelés során, vagy személyesen kerül rá sor. (Esetleg mindezek egyszerre működnek.)
De persze nem csak én kerülhetek olyan helyzetbe, hogy ebben a témában a véleményemet kérik. És most kifejezetten nem pszichológusokra és párkapcsolati mediátorokra, terapeutákra gondolok, hanem bárkire, akinek van olyan családtagja, barátja, barátnője, ismerőse, aki egyszer csak előáll egy hűtlenséges történettel, amelyben személyesen érintett.
A folytatásban erről lesz szó.