Persze egy patriarchális társadalomban, ahol a nő erénye egyfajta tőkének számított és a házasság szinte felbonthatatlannak, a nem kívánt terhesség ellen pedig keveset lehetett tenni, nyilván nem számított életbiztosításnak belemenni egy olyan kapcsolatba, ahol a férfi semmit nem veszíthetett, a nő meg mindent. Főleg, ha a nő alacsonyabb rangú volt és anyagilag teljesen kiszolgáltatott. Egy gazdag özvegy például nyugodtan fenntarthatott ilyen kapcsolatot, legfeljebb arra kellett figyelnie, hogy diszkréten csinálja és ne essen teherbe.
De manapság nagyon más a helyzet, mégis úgy tűnik, sokakban maradt meg a szeretői státusz lenézése, még azokban is, akik egyébként gyakorolják ezt a műfajt… Ha a szerető férfi, akkor legfeljebb attól tarthat, hogy rejtett kamerával felvételt készítenek róla és majd azzal zsarolják… De ettől is csak akkor, ha van valamilyen pozíciója, érdemes zsarolni. Persze lebukás esetén lehet más vesztenivalója is (válás, a család elveszítése), de ez hűtlenség nélkül is bekövetkezhet.
Régen a szingli szerető és a kitartott nő gyakorlatilag egy és ugyanaz volt (kivéve, ha a nő elég gazdag volt a saját jogán), manapság ez a két dolog azért eléggé kettéválik. Tehát ha nincs anyagi érdekeltség a dologban és őszinték az érzelmek, sőt, esetleg még csak nem is titkos a viszony (legalábbis a leginkább érintettek tudnak róla), akkor miért gondolják még mindig annyian, hogy egy szeretői kapcsolat nem méltó, hogy az nem lehet igazán fontos, nem összemérhető egy házassággal? Nyilván alapvetően más egzisztenciális szempontból, de érzelmileg egyáltalán nem biztos, hogy kevésbé fontos.
Mégis sokszor hallom, még etikus nonmono körökben is, hogy a szerető szó kerülendő, mert dehonesztáló, mert nem tükrözi a valóságot, mert titkos kapcsolatra utal… És hogy egy szerető elvesztése, bármilyen úton-módon történik is, nem olyan fontos, nem megy olyan mélyre, szóval ne csapjunk körülötte akkora hűhót… Hiszen csak randizgattunk, nem éltünk együtt… Nem volt közös gyerekünk, se közös otthonunk…
Pedig az érzelmek mélysége és a veszteség fontossága sosem attól függ, hogy kivel milyen formális vagy informális viszonyban vagyunk vagy voltunk. Csakis az érintett maga tudja, hogy neki melyik kapcsolata mennyire mély, jelentőségteljes, elsődleges, vagy éppen sekélyes és irreleváns. Ezt nem a kapcsolati státusz, hanem az emberek közötti érzelmek határozzák meg.
Az is felmerül sokszor, hogy jó, jó, de hogy is lehetne valaki annyira fontos, mint egy élet- illetve házastárs, ha szeretőként igazán soha nem ismerjük meg teljesen… Például vajon nem látjuk odahaza, mikor morcos, gonosz, türelmetlen, beteg… Csak a legjobbat kapjuk belőle.
De ez egyrészt nem mindig igaz, hiszen vannak kapcsolatok, amelyekben igenis látjuk a kedvesünket a legrosszabb formájában is, legyen az lelki vagy fizikai válság, másrészt, ha a mindennapjaiban nem is ismerjük, lehet, hogy a házastársához képest meg olyan oldalairól van tudomásunk, amelyekről senki másnak: sokkal többet tudhatunk az őszinte, kendőzetlen vágyairól, a szexualitásáról, a korábbi, szintén nem „publikus” kalandjairól… Egy egészen más embert ismerhetünk, mint a felesége/ férje, vagy a barátai. De nem kevésbé autentikusat, lehet, hogy éppen előttünk veszi le az összes álarcát és nekünk mutatja meg leginkább a valódi énjét. Akkor melyik kapcsolat a mélyebb és igazibb?
Szeretőnek lenni sokmindent jelenthet, és mindig lesz, aki számára ez nem méltó, nem valódi, nem mély kapcsolatnak fog minősülni. De a valóság sokkal összetettebb és amit én látok belőle, az arról tanúskodik, hogy igenis vannak mély, hosszan tartó és szeretetteljes viszonyok, amelyekből egyik fél sem akar kilépni.