Noha egyáltalán nem minden konszenzuális nem monogám kapcsolat indul monogám kapcsolatból, az embereket legtöbbször az érdekli, hogyan lehet egy korábban kizárólagos helyzetet nem kizárólagossá tenni – vagy a már létező, akár egyoldalú többpartnerűséget legitim formába önteni.



Ideális esetben (ilyen azért kevés van) a felek már a kezdet kezdetén tudják, hogy ők nem monogámok érzelmileg és/vagy szexuálisan, tehát nem kell nyitniuk, mert nyitottan mennek bele a kapcsolatba. De attól még ugyanúgy belefuthatnak egy csomó problémába, mint azok, akik a monogámia felől közelítenek.

Martha Kaupple, poli kapcsolati tanácsadó érdekes ötletet vezet elő egy cikkében: szerinte azok, akik nyitásban gondolkodnak, jobban teszik, ha még a tettek mezejére lépés előtt felkeresnek egy terapeutát. Persze olyat, aki számára a konszenzuális nem monogámia ismert terep. Mert egy hasonló szakember felhívhatja a figyelmüket egy csomó buktatóra, amire maguktól nem gondoltak volna. Mondjuk a szakirodalom olvasása is megoldás lehet, de az biztos, hogy egy élő ember többet segíthet, mint egy csomó könyv.

Vannak azonban kétségeim azt illetően, hogy mennyire lehet előre tervezni egy nyitást, ill. a nyitás ötlete nem úgy merül-e fel legtöbbször, hogy létezik egy harmadik vagy negyedik fél, akivel máris történtek dolgok. A tankönyvi példa alapján a pár évekig csak beszélget a lehetőségről, míg végre a tettek mezejére lép, de a valóság sokszor másképp néz ki. (Igen, legtöbbször úgy, hogy nincs is beszélgetés és konszenzus.)

Gyakori az is, hogy van valamiféle próbálkozás a dolog megbeszélésére, de ez a másik félről tökéletesen lepattan. Kineveti, felháborodik, megvonja a vállát, meg se hallja... Ahhoz, hogy egyáltalán közös egyetértésen alapuló nyitásról beszéljünk, már érzelmileg nagyon érett embereket kell feltételeznünk. És olyanokat, akik számára nyilvánvalóvá vált, hogy a monogámia keretein belül nem oldhatóak meg a problémáik, az egész kapcsolatot mégsem akarják kidobni.

Kaupple tanácsa az is, hogy a nyitást kísérletnek tekintsük. Ez elsősorban akkor működhet, ha nem érzelmi, csak szexuális jellegű kalandozásban gondolkodunk, ahogy egyébként a párok igen nagy része: vagy azért, mert azt hiszi, hogy az neki elég lesz (és olykor tényleg elég), vagy azért, mert fél attól, hogy ha érzelmek is támadnak külső partner iránt, akkor attól borulhat az egész kapcsolat. Sokszor persze kiderül, hogy érzelmek nélkül nem működik a poli élet. Akkor vagy korrigálnak, vagy próbálnak visszamenekülni a monogámiába.

Ezzel csak az a gond, hogy ha egyszer kinyitottuk Pandóra szelencéjét, akkor nem tudjuk visszacsukni. Vagyis tekinthetünk a nyitásra kísérletként, de a legtöbb kísérletet le lehet zárni és ha nem sikeres, elindulhatunk másfelé. A monogámiába azonban csak kevesek találják meg a visszautat, ha egyszer belekóstoltak a poli szabadságába és az ízlett nekik. Az nem sokat segít, ha az egyik fél szívesen visszamenne, hiszen a másik meg valószínűleg nem.

Ráadásul szexpartnerekkel ugyan lehet kísérletezni, de érzelmi partnerekkel azért már nem illik... Legkevésbé sem fair /etikus, hogy párként kísérletet indítunk, amelynek során érzelmi kapcsolatba bonyolódunk, majd a külső partner feje fölött eldöntjük, hogy a kísérlet sajnos nem sikerült, és vissza az egész. Vagyis attól a pillanattól kezdve, hogy nem kifejezetten alkalmi szex a kísérlet tárgya, már illik bevonni a döntésekbe a külső partnereket is. Na, ez olyasmi, amit még nyitás előtt mindenképp tisztázni kellene: nem az eredeti pár dönt mindenről önhatalmúlag, bár kezdetben ez jó ötletnek tűnik.

Kaupple harmadik ötlete, hogy ha már kísérletnek tekintjük a nyitást, akkor tűzzünk ki egy dátumot a kísérlet értékelésére. A kitűzött napon üljünk le a párunkkal (nem esik szó a külső partnerekről) és beszéljük át, mi ment jól és mi zavar bennünket.

Megpróbáltam ezt magam elé képzelni. Kísérlet kezdete: a társkeresőre való regisztráció vagy látogatás egy bárban / szvinger klubban. Onnantól számított egy hónappal később: forró tea és süti társaságában kiértékelés. Esetleg napirendi pontokkal és jegyzőkönyvvel.

Először is: én rettegnék attól a kitűzött dátumtól. Na jó, ez talán túlzás, de nagyon nem várnám. Damoklész kardjaként lebegne a fejem fölött. Mert az ismerkedés nem ennyire tervezhető, mint a munka. Még sokszor utóbbi se tervezhető. És ha az értékelés tétje az lenne, hogy folytatódik-e a kísérlet vagy sem, mert a másik fél mondjuk megvétózhatja az egészet, megkeserítené az addigi élményeket is.

Mi lenne a külső partnerekkel, akik ebben az értékelésben ugye nem vesznek részt, pedig valószínűleg az ő sorsukról is döntés születik? Ha én szeretőként tudnám, hogy most a nős pasim épp leült a nejével, hogy megbeszéljék, mi legyen ezzel a nyitás-dologgal, széna-e vagy szalma... Nos, nem lennék nyugodt.

Persze, ilyen beszélgetések vannak, lebukások alkalmával is akár, vagy olyankor, ha az egyik fél valamiért nagyon szükségét érzi, de ha nem kell tőle előre tartani, hanem váratlanul történik meg, az szerintem jobb. Mint ahogy az is jobb, ha másnap értesülök arról, hogy mit beszéltek és esetleg mi érint ebből engem. Nyilván az majdnem ugyanolyan rossz, ha utólag közli a szeretőm, hogy a kísérletet sikertelennek nyilvánították, de eleve nem is tudom elképzelni, hogy ilyen körülmények között menjek bele egy érzelmi kalandba.

Az értékelés során nyilván nem feltétlen ennyire súlyos döntés születik: ha arról van szó, hogy finomhangolják a szabályokat, módosítják az előzetes megállapodást, akkor már sokkal jobban hangzik, bár nem vagyok benne biztos, hogy ehhez előre kitűzött napok kellenének. Inkább azt tudom elképzelni, hogy akkor ülnek össze, amikor valami fontos felmerült és az egyikük úgy érzi, hogy ezt mindenképp át kell beszélni. Bár az ilyen megbeszélések legjobb helyszíne szerintem nem a teakonyha, hanem az ágy... Sokkal oldottabb és megnyugtatóbb, kicsit sincs számonkérős jellege.