Noha a poliamoria nálunk csak az utóbbi időben vált a közbeszéd részévé, ez a könyv 1997-es, tehát nem a közelmúltban íródott, és sok dologban meghaladottak a nézetei, olyan alapmű, amelyet nem lehet megkerülni, viszont nem is mondanám, hogy a poliamor közösség aktuálisan leginkább elfogadott szemléletét tükrözné. Az már a More Than Two (2014), magyarul: Nyitott szívvel több kapcsolatban című kötetén is túllépett, bizonyos dolgokra, amelyek ott etikusként szerepelnek, ma már másképp tekintünk.
Mindezt azért érdemes leszögezni, mert aki mit sem sejtve ül be az előadásra, annak az a benyomása támad, hogy itt a jelenben is érvényes etikai elvek kerülnek színpadra, ugyanis az előadás egyik bevallott küldetése az ETIKUS nonmonogámia bemutatása. Sőt, a poliamoria bemutatása, de a színpadon előadott kis epizódok bizony inkább tartoznak a szvinger, mint a poliamoria világába. Tagadják a monogámiát, de szinte kizárólag a szexről szólnak és az érzelmekre alig hívják fel a figyelmet. Ami azért alapvetően problémás.
Az előadás egyrészt olykor fájón didaktikus, máskor súrolja az ízléstelenség határait – ez persze kizárólag az én véleményem, van, akinek belefér az obszcén vulgaritás. Olykor nagyon eredeti és frappáns megoldásokat látunk: úgy kell ábrázolni a nyers szexualitást, hogy ne legyen valódi szex a színpadon… De vajon miért a nyers szexualitást kell (csak) ábrázolni? Nekem elsősorban ez a bajom az előadással: szexuális szabadosságról, olykor a partner érzelmeit, frusztrációját tekintetbe nem vévő ösztönvezérelt gabalyodásokról van szó, amit csak azért, mert nincs titkolózás, erkölcsileg magasabb rendűként értelmeznek, mint a hűtlenséget.
Az alaptézis az, hogy ne szégyelljük a szexuális vágyainkat, legyünk őszinték ezek felvállalásában, ha kapcsolatban élünk, ezt beszéljük meg az aktuális partnerünkkel. Ez eddig oké, de az előadásnak keretet adó páros olyan bázispartnerséget alkot, amely elsősorban szexre kihegyezett kalandokat enged meg egymásnak. Szó sincs arról, hogy mi van ezekben a külső kalandokban az önfeledt szexen kívül. A nőnek 5-6 szeretője van… Szeretője? Szerető az, akiből 5-6 is lehet párhuzamosan? Vagy inkább csak szexpartner? És mit gondoljunk a zárójelenetről, amelyben a bekötött szemű feleség úgy válik egy gangbang főszereplőjévé, hogy a férje azt mondja neki: ő maga szexel csak vele?
Miközben jót nevettem a poénokon – a legjobban sikerült jelenetsor az a párcserés támadás, ahol az egyik pár Mézga Géza és Paula, a másik meg két patkány a Macskafogóból (tényleg vicces a nem éppen jelenkori magyar rajzfilm-kultúra beemelése ebbe a kontextusba) – állandóan az volt a benyomásom, hogy nagyon nincsenek rendben az etikáról hirdetett alapelvek. Nem az az etikus, amit ebben a darabban bemutatnak, és nem az az etikátlan, amiről ők állítják…
Hosszú listát kapunk arról, hogy mi illik és mi nem illik egy párcserés szexnél (egyébként annak egy része is erősen vitatható), ugyanakkor ennek érzelmi oldaláról nem tudunk meg semmit. Sok időt töltünk az egyik szereplő kamaszkori bénázásával, amiben semmilyen nonmonó nincs, illetve szemléletes bevezetést kapunk a gyerekkori maszturbálásról, de a harsány poénok elviszik a fókuszt arról, ami szerintem igazán érdekes a poliban.
A színészi játék sem kápráztatott el különösebben, bár voltak jobb pillanatok, de végig bennem maradt az az érzés, hogy itt a nem monogám embereket megjelenítő színészek végül is nevetségessé teszik magukat (vagy magát a közeget). Miközben az előadás az elfogadást hirdeti, cirkuszi mulatság hangulatban le is rántja a sárba az egészet. (Lásd még vásári komédia, ahol a közönség tapsol az obszcenitásnak.)
Mindennek ellenére azért nem rossz ez az előadás és főleg dicséretes, hogy felvállalják a témát, csak az én ízlésvilágom valahol nagyon másutt van. És nem ártana a vulgaritás szintjéről ezt az egészet felemelni egy olyan régióba, ahol komolyabb érzelmi és erkölcsi dilemmák is megjelennek. Mert ez így nagyon egyoldalú.