Most viszont kutatják. Meg szeretnék érteni, miért van ez így és mit tehetnének ellene. Lehet-e házi módszerekkel vagy terápiával segíteni a dolgon? Vagy egyszerűen fogadjuk el és kész?
Abban az esetben, ha a partnerünket se kívánjuk, meg mást se és ez kölcsönös, vagyis aszexuálissá váltunk, nincs gond, de ha a libidónk nagyon is létezik, csak őt nem kívánjuk (miközben ő vagy kíván és a közeledésével zaklat, amit folyton el akarunk hárítani, vagy ő is mást kívánna inkább, de nem meri megmondani, ezért egyikünk se tud a másikról), az egyre feszítőbb érzés és egyre jobban terheli a kapcsolatot.
Vannak, akik alig várják, hogy egyedül maradjanak és azonnal maszturbálni kezdenek, vannak, akik közben még pornót is néznek, vannak, akik még próbálnak szexelni a partnerükkel, de másokra gondolnak közben és vannak, akik úgymond szublimálják a vágyaikat és arról győzködik magukat, hogy az egész nem is olyan fontos.
Kereshetjük a hibát a partnerben: megöregedett, meghízott, lefogyott, nem mosakszik rendesen, hosszú / piszkos a körme, nem ad magára, csámcsog, pornót néz, másokkal flörtöl, sose segít otthon, és így tovább. A vádak egy része akár még igaz is lehet, mondjuk az idő múlásával valamennyire mindannyian megöregszünk, de nem feltétlenül emiatt nem kívánjuk egymást. Egyszerűen csak eltűnt az izgalom a kapcsolatból.
Evolúcióbiológiai megközelítés szerint nem is arra vagyunk programozva, hogy 10-20-30 évig kívánjuk ugyanazt a partnert. Az a természetes, hogy egyszer már nem kívánjuk többé, mert a természet arra ösztönöz, hogy új utakat keressünk. Nem tudom, ez mennyire van így, de inkább arra hajlok, hogy az együttélés és a kizárólagosság kényszere öli meg a libidót olyan biztosan, nem annak a puszta ténye, hogy x éve vagyunk együtt.
Az együttélés szinte lehetetlenné teszi, hogy a partnerünk hiányát érezzük, pedig a szexuális vágy igenis táplálkozik a hiányérzetből. Ha nem juthatunk hozzá a másikhoz bármikor, akkor felgyülemlik a vágy, ezt még az ortodox zsidók is így élik meg, akik ugyan együtt laknak, de a hónap felében nem szexelhetnek bizonyos rituális szabályok miatt, így annak, amikor szexelhetnek, jobban örülnek, az önmegtartóztatás ideje alatt pedig sóvárognak. (Mondja a szakértő.)
Ha valakivel folyton együtt kell lennünk, akár a gyerekünkkel, akár a szüleinkkel, akár a partnerünkkel, az sokkal nagyobb eséllyel fog idegesíteni, mint az, akitől távol vagyunk és aki emiatt hiányzik. Ezért működik jobban szerintem a rendszeres találkozásokon alapuló szeretői viszony: újra és újra felszínre tör a vágy, mert újra és újra el kell búcsúznunk. Ott van benne az állandóság nyújtotta biztonságérzet, de az a hullámzás is, hogy sóvárgohatunk és álmodozhatunk.
A tartós kapcsolat másik libidógyilkosa a kizárólagosság. Ha csak egy emberrel élhetem meg minden vágyamat, az előbb-utóbb fogságnak fog tűnni. Nem mindenki számára: az emberek egy kis százaléka megelégszik ezzel, de a legtöbb valójában fojtogatónak érzi.
A kérdés persze az, hogy mit kezd egy házaspár a felismeréssel, hogy a libidójuk gyakorlatilag csak kifelé irányul. Valószínűleg nem fogják ezt ilyen nyíltan kimondani… Az is lehet, hogy csak az egyik küzd ezzel a problémával, mert a másiknak vagy nem olyan erős a késztetése, vagy már semmilyen szinten nem érdekli a szex.
Segít-e az a felismerés, hogy a házasságon belüli szenvedély elmúlása nem valami különleges dolog, és nem is valamelyik fél vagy mindkettő hibája, hanem természetes folyamatok eredménye? Ha elfogadjuk, hogy a vágyaink miatt nem kell bűntudatot éreznünk, sem a másik félben bűntudatot ébresztenünk, meg tudjuk oldani a problémát?
A monogámia keretei között szerintem nem. Hiszen attól, hogy elismerem: a másik nem azért nem kíván már, mert direkt bosszantani akar vagy mert nem szeret, vagy mert nem volt elég koncentrált és fegyelmezett, pedig, ha eléggé akarja, akkor még mindig kívánna…, hanem egyszerűen ez a dolog természete, és hiába várok rá, hogy magától megoldódjon, nem fog, attól a partner még mindig nem fog kívánni és még mindig attól fog beindulni, ha mást /másokat néz, másokkal beszélget, mások illatát érzi.
Tudatosíthatom magamban, hogy a folyamat természetes, de ettől még az eddig ismert keretek között nem fogok rá megoldást találni.
Bent tartani az elvágyódót a monogám kapcsolatban ezzel a tudattal, hogy elkívánkozik, nyilván egyikünknek sem hoz se boldogságot, se elégedettséget. De ha egyébként szeretjük egymást, akkor elválni se feltétlen akarnánk. Itt következik az a pont, ahol el kell dönteni, hogy a nyitás milyen módon élhető meg, és megélhető-e egyáltalán annak a számára, akinek vagy nem fontos a szexualitás, vagy még mindig elégedett lenne a házasságon belüli mismásolással.
A felismerés persze ijesztő és fájdalmas, de még mindig sokkal jobb, mint megsértődni és elvárni, hogy ami létezik, az ne létezzen.