Nem volt túl okos se a nőtől, hogy elvitte a férjét, se a pasiktól, hogy ilyesmivel poénkodtak, mert egy férjnek az ilyesmi akkor is kínos, ha az ő ideje előtt történt (kivéve, ha meggyőződéses poliamor), de a férjet se értem, minek megy el egy olyan találkozóra, amihez neki semmi köze. (Nem világos, miért viszi el valaki a férjét/ feleségét/ gyerekét egy olyan találkozóra, ahol csak olyan kínos poénok hangzanak el, amelyeket az érintett nagy valószínűséggel nem is ért.)
Az eset azonban számos általánosabb érvényű kérdést is felvet. Az egyik az, hogy vajon tényleg ennyire nincs-e a hűtlenségnek elévülési ideje? Tegyük fel, hogy az asszony az esküvő után már nem lépett félre, és azóta mintafeleségként viselkedik (mindegy, hogy így van-e vagy sem, de most tegyük fel), akkor attól, hogy mi volt húsz éve, nem lehet eltekinteni? Vagy a férfi úgy érezheti, hogy a kapcsolatuk hazugságra épült? Amennyiben a nő kifejezetten elvárta a pasitól akkoriban, hogy ne randizzon vagy feküdjön le mással, akkor igen, de ha ez nem volt nyíltan megbeszélve?
Másrészt: mennyire ismeri az a férfi a nejét, ha nem sejtette, hogy ekkora az étvágya és ennyire vágyik a változatosságra? Vajon nem azért nem ismeri-e, mert eleve lehetetlenné tette a nő számára, hogy erről beszéljen neki, hiszen valószínűleg már akkor szakított volna vele? Persze, erre mondhatnánk azt is, hogy miért kellett a nőnek egy hozzá ennyire nem való pasi: de ha például szerelmesek voltak egymásba, és a nő tudta, hogy ezt a pasi nem tolerálná, azért már érthetőbb. Nyilván nem ideális megoldás, de az sem az, ha nem lehet velünk megbeszélni, hogy a partnerünknek mik a vágyai.
Így reagálna-e egy férj, ha valóban fontos lenne számára a neje? Esetleg csak ürügyet keresett a válásra, és ez nagyszerűen sikerült is neki? Eddig oké, de az esetet még széles körben ismertté is teszi, hiszen másképp nem tudnánk róla. Ez már tényleg az a kategória, amit nem tudok értelmezni. Mikor emberek – legyenek azok ismertek vagy nem híresek – úgy érzik, hogy azzal állnak méltó bosszút, ha a magánügyeiket kiteregetik…
Jut eszembe: ennek most magyar vonatkozása is van. Nemrégiben Pogány Judit adott interjút, amelyben kifejtette, hogy volt férje, Koltai Róbert hűtlenségével megfosztotta őt az együtt megöregedés ajándékától. A házasságuk 2006-ban ért véget, vagyis 18 éve… És – ha jól tudom – az asszony nem tudott megbocsátani, amiért igazából ő bűnhődött meg, hiszen azóta is egyedül van, míg az eltaszított férj új partnerre talált. A jelek szerint szegény színésznő még mindig ezen rágódik, majdnem 20 évvel később is.
Ezek szerint bizonyos emberek számára a hűtlenségnek nincs elévülési ideje, nincs rá gyógyír, elég, ha megtörténik, és majdnem mindegy, hogy mikor, akár húsz évvel a történtek után is elég indok arra, hogy egy működőképes kapcsolatot felrúgjanak? És ezt igen sokan még jó, üdvös hozzáállásnak is tekintik? A kommentekből kiindulva nem kevesen adnak igazat a poszt elején említett férjnek.
Ami engem illet, biztos vagyok benne, hogy egy jó kapcsolatot nem érdemes kidobni emiatt, akármikor is derül ki a hűtlenség. És az ilyen történetek persze azért is károsak, mert bárki, aki esetleg azt fontolgatná, hogy bevallaná, mi történt a múltban, egyfajta életgyónást végezne (mint egyes katolikusok), biztos, hogy nem teszi meg mégsem, hiszen ilyen következményekkel számolhat. Tehát ha az életünk egy pontján tiszta vizet öntenénk a pohárba, nem tehetjük meg, mert túl nagy lenne az ára. Bár azt, hogy egy ilyen régi ügy kiderülésére ki hogyan reagál, nagyon nehéz kiszámítani. Sőt, inkább lehetetlen. Ezért aztán a biztosabb az, ha nem szólunk semmit.