Nemrégiben megvettem egy holland szerzőpáros (Alfons Vansteenwegen és Maureen Luyens) hűtlenségről szóló könyvét, amelynek magyar főcíme ugyan így hangzik: Pedig szeretjük egymást..., de az eredetiben csak a magyar kiadásban alcímként szereplő kérdés szerepel: Hogyan éljük túl a félrelépést? És ez benne a lényeg.
A vékony kis kötet, amelyet én inkább vázlatnak neveznék, a klasszikus viszonyok klasszikus lefolyását veszi alapul, ezt osztja hét fázisra. Rengeteg olyan félrelépési és szeretőzési történet van, amely kilóg ebből a sablonból, én legalábbis számos ilyet ismerek, de érdekes a terapeuták szemével rápillantani a szerintük megszokott forgatókönyvre, és átgondolni, vajon mennyire működőképes az a megoldás, amit ők kínálnak a félrelépés "túlélésére".
A szerzőpáros egyébként nagyon bölcsen hangsúlyozza, milyen fontos a terminológia, rendkívül korrekt módon elkerülik a minősítést, külső kapcsolatnak vagy harmadikkal folytatott kapcsolatnak nevezik a viszonyokat, és kizárólag olyan félrelépésekkel foglalkoznak, amelyek hosszan tartóak, és az érzelmek is szerepet játszanak bennük, ami a hűtlenségnek persze csak egy része, de ezt ők is pontosan tudják.
A könyvben a szeretői viszonyt hét fázisra osztják:
1. a kapcsolat létesítése
2. gyanakvás és tagadás
3. lelepleződés, érzelmi kitörések és hirtelen elhatározások
4. a döntések
5. a zsákutca
6. a viszony befejezése
7. a feldolgozás.
Vegyük akkor sorra az egyes fázisokat.
1. a kapcsolat létesítése:
Rögtön az első mondat olvastán néztem egy nagyot: "A harmadik féllel folytatott viszonyok többnyire szerelemből indulnak." Biztos ez? Mert szerintem legtöbbször nincs még szerelem a kapcsolat elindulásakor, csak nagyon erős vágy, vagy egyszerűen hiányérzet. Persze itt az örök dilemma, ki mit tart szerelemnek, mert az, hogy valakire rá vagyunk kattanva, és folyton rá gondolunk, még messze nem biztos, hogy szerelem...
A netes társkeresés képbe kerülésével, amely ma már nagyon sok tartós szeretői kapcsolatot alapoz meg, aztán főleg nem beszélhetünk arról, hogy az érzelmi motiváció megelőzné a cselekvést.
Vagyis igencsak leszűkítjük a létező forgatókönyveket akkor, ha abból az alapvetésből indulunk ki, hogy márpedig a hosszan tartó érzelmi köteléket is jelentő viszony szerelmes állapotból indul.
Ugyancsak szó esik a töprengési fázisról, amelynek része az önigazolás, az okok keresése. Ez elsősorban első "bűnbeesők" esetében igaz, akik számára ismeretlen a külső kapcsolat intézménye. Nekik van még szükségük hosszas töprengésre, ha valakivel sokadszor történik meg az elcsábulás, sokkal könnyebben belemegy és sokkal kisebb eséllyel furdalja a lelkiismerete. Mindenesetre a szerzők elismernek három nagyon fontos dolgot, amin már sokszor vitatkoztunk a blogon: a) nem kell, hogy az eredeti kapcsolat rossz legyen ahhoz, hogy megkívánjunk vagy megszeressünk valaki mást, b) bárkivel előfordulhat, hogy szerelmes lesz, ez természetes dolog, c) nem feltétlen szerencsés elmondani az állandó partnernek, mi a helyzet.
2. gyanakvás és tagadás:
Amint létrejött a viszony, az állandó partner mindjárt gyanakodni kezd? Hát, azért sokszor nincs ez így. Nyilván vannak jelek, amelyek gyanakvást szülhetnek, de számtalan esetben működnek külső kapcsolatok úgy, hogy a hivatalos partner, partnerek sokáig nem sejtenek semmit, vagy egyszerűen nem akarják meglátni, ami a szemük előtt van.
A gyanakvás tehát korántsem minden esetben automatikus, sőt. Rengeteg idő eltelhet nélküle, vagy akár soha nem is kerül rá sor.
Ha azonban van is gyanakvás, az sem biztos, hogy kiderül a félrelépő számára. Van, aki gyanakszik, sőt, biztosat tud, de nem szól semmit - érzésem szerint nagyon is sok ilyen eset létezik. Nem elviselhetetlenebb a bizonytalanság feszültsége, mint a bizonyosság fájdalma, vagy adott esetben a bizonyosság által kikényszerített döntési helyzet.
Ha azonban a gyanakvásnak hangot ad az állandó partner, annak is lehet többféle kimenete: van olyan hűtlen, aki alig várja, hogy vallomást tehessen, van, aki egy ideig tagad, aztán vall, van, aki a végtelenségig tagad.
A szerzők szerint az, aki beismeri a dolgot, lehetőséget ad arra, hogy a partnerével együtt nézzen szembe a történésekkel és azt együtt dolgozzák fel. Ez így könyvben leírva nagyon szépen hangzik, de a valóságban nem az szokott következni általában, hogy na jó, akkor mi most szépen feldolgozzuk ezt az egészet.
Kitérnek a különféle nyitott kapcsolatok szabályaira is, amelyek alapján sokkal könnyebb tudni, hogy ki mit vár el a másiktól: mert a hagyományos monogám kapcsolatban általában nincs komoly előzetes megbeszélés a hűtlenségre vonatkozóan, hiszen ennek még a lehetőségét is tagadni illik, vagy maximum viccelődve emlegetni (például az egyik félig viccesen előre figyelmeztet, hogy ő márpedig hűtlen lesz, mire a másik félig viccesen megfenyegeti, hogy akkor megöli, és ennyi a hűtlenséghez való hozzáállásuk megbeszélése).
Mindenesetre ezt a pontot azzal zárják, hogy sosem lehet tudni, ki mit sejt, hogy tud-e róla, csak nem akar beszélni, vagy nem is akar tudni róla: így aztán bármiféle tanácsadás meglehetősen rizikós ebben a fázisban.
Legközelebb a 3. ponttól folytatjuk tovább.