Immár két posztot szenteltem Alfons Vansteenwegen és Maureen Luyens hűtlenségről szóló könyvének (Hogyan éljük túl a félrelépést?) Nézzük, hogy a szerzők szerint mi következik az első 3 pont (kapcsolat létesítése; a gyanakvás és tagadás; lelepleződés, érzelmi kitörések és hirtelen elhatározások) után egy klasszikus viszony esetén.
4. A döntések
Már a 3. pontban is szó esett döntésekről, de azok hirtelen felindulásból születtek: ezúttal a megfontoltabb elhatározások tárgyalása kerül sorra. A döntések lehetnek alapvetően jók, bölcsek, lehettek meghasonlottak, lehet, hogy meg sem születnek, mert csak halogatjuk őket, dönthetünk látszólag, de aztán visszakozhatunk, magunkat is meglepve.
A döntés lehet közös, vagy egyoldalú, ez főleg a szakítás, elhagyás kapcsán merül fel, persze: ha a hűtlen dönt a kapcsolatból való kivonulás mellett, az sokkolhatja az eredeti partnert, mert semmilyen beleszólása nincs a történésekbe. (Ha a megcsalt rúgja ki a hűtlent, aki erre nem számított, azért az is lehet épp elég nagy sokk.)
Jó esetben a döntés közös: persze ettől még nem biztos, hogy mindketten elégedettek vele: vagy az egyik, vagy a másik esetleg folytatná még a kapcsolatot, de kénytelen belátni, hogy ez lehetetlen, vagy éppen arra a döntésre jutnak, hogy megpróbálnak mindennek dacára együtt maradni. Elképzelhető olyan verzió is persze, hogy az egyik vagy akár mindkét fél nagyon menne illetve válna, de egzisztenciális vagy egyéb okokból (betegség, gyerekek, stb.) nem tud úgy dönteni, ahogy szeretne, és benne marad egy valójában már nem működő együttélésben.
Amennyiben az egész családi szerkezet átalakul, mert vannak gyerekek és a hűtlen nem a magányos életbe távozik, hanem a szeretőjével költözik össze (akinek esetleg szintén vannak gyerekei), hatalmas változásokkal kell megküzdenie mindenkinek. Nem csak a korábbi partnerekről, illetve a szeretőről fog szólni már a történet, hanem szinte mindenki érint majd a szűkebb családban, két, vagy esetleg több magcsalád szétesését is okozza: ilyenkor veszteségérzet jellemzi azt is, aki a döntést meghozta, és aki alapvetően megkapja azt, akire vágyott: a szerelmét - hiszen lehet, hogy egy vagy több ugyanolyan erős köteléket viszont fel kell áldoznia, vagy legalább is meg kell élnie, hogy jelentősen meggyöngülnek.
Noha a fejezetben kitérnek néhány pontban az új családba való átkerülésre, az új partner gyerekeihez való viszonyra, bizonyos elvárások irrealitására, ez már olyan speciális és bonyolult problémákat vet fel, amelyek már nem tartoznak szorosan a hűtlenség témakörébe.
Térjünk át az 5. pontra, amely még mindig a döntések kérdéskörével foglalkozik.
5. Zsákutcában
Vansteenwegen és Luyens nyilvánvalóan tisztában van vele, hogy sok ember képtelen dönteni, vagy a döntése mellett kitartani, esetleg az adott elhatározást kommunikálni a partnerével, a szeretőjével, vagy mindazokkal, akiket a téma közelről érint. Az állandó partner általában elvárja, hogy a hűtlen döntsön, vagy mellette, vagy a szerető mellett, de ő is lehet döntésképtelen abban, hogy túl tud-e lépni a sérelmein, vagy minden adandó alkalommal fel fogja-e hánytorgatni a történteket.
Ha nincs igazi döntés, vagyis se a válási procedúra nem indul el, se a szeretővel nem szakít a hűtlen, akkor előállhat egy hosszas csiki-csuki játék. Ahogy fentebb említettem, a döntés lehet látszólagos is (a hűtlen úgy tesz, mintha szakítana, de valójában mindent ugyanúgy folytat), vagy átmeneti: szakíthat egy időre, vagy szakíthat egy adott szeretővel, de később találhat másikat. (Noha a könyvben erről szó sincs, de azért az sem olyan ritka, hogy az embernek több szeretője van, és csak az egyikkel bukik le, attól a másikkal még folytathatja.)
Lehet a pár mindkét tagja határozatlan: a hűtlen nem akar se válni, se hűséges lenni, a partnere meg folyton kijelenti, hogy nem tűri a megcsalást, de válni mégse akar vagy egyszerűen csak nem mer. Ezek a szituációk évekig fennmaradhatnak anélkül, hogy a felek dűlőre jutnának.
Érdekes módon a szerzők is megengedik, hogy előfordul: a kiúttalanság jobb, mint bármely további lépés: ilyenkor homeosztatikus (önszabályozó, egy szervezet belső egyensúlyát fenntartó) állapotról van szó.
Amennyiben a hűtlen fél kialakítja magának ezt a fajta kétpartnerűséget (többpartnerűséget akár), amely neki tulajdonképp igen kényelmes, noha alaposan igénybe is veszi, a szerzők szerint ennek működőképességhez fontos lehet, hogy a régi és az új partner is részesüljön kellemes együttlétekben: tehát ne a házastársnak jusson minden negatívum, míg a szeretőnek a jó pillanatok. A kérdés persze, hogy mennyire képes egy krízishelyzetből kijőve valaki arra, hogy az állandó partnerével őszintén kellemes órákat töltsön, és ne kényszerből legyen vele együtt. És vajon mennyire lesz az egész rendszerből méricskélés? (Nem nagyon foglalkoznak a sokszorosan összetett szeretői viszonyokkal, pedig könnyen lehet, hogy egy pár mindkét tagja kapcsolódik külső partnerhez, így külön-külön megkapják a saját lelki egyensúlyukhoz elegendő törődést és szexet anélkül, hogy mindent a másiktól kellene várniuk.)
Ilyen egyensúlyi helyzetben a szerető is szóhoz kell, hogy jusson, hiszen immár nyíltan a rendszer részévé válik: kérdés, hogy a közvetlen kapcsolatteremtés az állandó partner és a szerető között mennyire lehetséges – és kívánatos-e. Nagyon nagy érzelmi intelligencia esetén a két partner akár még barátságot is köthet.
Ugyancsak felmerül az eredeti pár megoldatlan problémáinak kérdése: vajon akkor, ha a hűtlen fél ezekre a problémákra hivatkozik a hűtlenség megindoklásánál, az állandó partner igyekezete, hogy megváltozzon, megoldást jelenthet-e. Például, ha a szex minőségére vagy a gyengédség hiányára panaszkodik a már x ideje viszonyt folytató partner, érdemes-e ezeken változtatni abban a reményben, hogy akkor majd ismét működni fog az eredeti kapcsolat.
Jogos a feltevés, hogy ennek nincs sok esélye: az a vonat már elment. A hűtlen nem fogja otthagyni a szeretőjét csak azért, mert állandó partnere az ő visszahódítása érdekében hajlandó megerőltetni magát olyan dolgokban, amelyekre évekig nem volt kapható. Ráadásul se a szex, se a gyengédség nem olyasmi, amit kikapcsolunk meg bekapcsolunk. Ha időközben a külső partnertől megkapjuk ezeket a dolgokat, őt akkor se akarjuk majd automatikusan kidobni, ha a hivatalos partnerünk megváltozik. Noha a szerzők ezt önigazolásként definiálják, valójában az lenne a furcsa, ha az ember az x évvel korábbi igényeivel tudna azonosulni - amelyek esetleg már akkor sem voltak olyan egyszerűek, mint hogy ne süljön el a férj 2 másodperc alatt, vagy a havi egy alkalomnál többször legyen hajlandó szexelni a feleség, csak az egyszerűség kedvéért fogalmazza meg az ember így. A hűtlenség új igényeket és új kötődéseket hoz létre, az idő kerekét nem lehet visszafordítani.
A zsákutca fejezet nem minden pontja szól valódi zsákutcáról szerintem, csak a szerzők ragaszkodnak ahhoz az elgondolásukhoz, hogy a többpartnerűség hosszú távon nem lehet egyensúlyi megoldás, pedig miért is ne lehetne. De ez csak abban az esetben működik, ha valóban minden résztvevő megtalálja benne a maga komfortzónáját.
6. A viszony befejezése
Egy viszony sokféle okból és sokféle módon véget érhet. Azt a szerzők is hangsúlyozzák, hogy az általuk leírt szakaszok nem feltétlen következnek egymás után, könnyen lehet, hogy a viszony befejezése mindjárt az 1. pont után következik, vagyis alig jött létre, már vége is, vagy ugyan sokáig fennáll, de se gyanakvás, se tagadás, se leleplezés, se krízis, se semmi nincs, a fő kapcsolat egyszerűen érintetlen marad és a viszony a saját útját járja.
Számtalan oka lehet annak, ha egy ilyen törékeny, valóban csak a két ember erős vágyán múló kapcsolat szétszakad, a lelepleződés és a helyzet fenntarthatatlansága csak egy a sok közül. Van, aki valóban azonnal szakít, amint lebukott, vagy már azt megelőzően megteszi, hogy a lebukás bekövetkezne, de van olyan is persze, aki még hosszan folytatja külső kapcsolatát az állandó partnere tudtával. (Esetleg neki azt mondja, hogy szakított, de mégsem.)
A döntést, hogy szakít-e vagy sem, a hűtlennek kell meghoznia, igaz, a harmadik fél is határozhat úgy, hogy neki már nem éri meg, főleg, ha bevonódik a pár konfliktusaiba, és, ha házas, az ő állandó kapcsolatára is kihat a botrány. Ha egyedülálló, akkor pedig sokkal valószínűbb, hogy házas szeretője elsődleges kapcsolatából való elszakítása és egy új monogám kapcsolat létrehozása lenne a célja – a szerzők szerint, ha ez 2 évvel a viszony kezdete után még nem következett be, akkor soha nem is fog. (Azért vannak kivételek, de elég kevés.)
Lehet a szakításról születő döntés a szeretők közös döntése is, vagy adódhat egyszerű kényszerhelyzetből, például, ha egyikük messzire költözik, vagy alapvető családi változások (gyerekvárás, születés, betegség, haláleset) esetén sem tudják már tovább folytatni. De persze olyan is van, hogy csak elszürkül a kapcsolat, elmúlik a szerelem (ha volt), vagy a két fél igényei különböznek túlságosan (az egyik sokkal többet szeretne, mint a másik), esetleg kiderül, hogy az egyik szeretőnek több külső partnere is van. (Ez sem feltétlen szakítási ok, persze, előfordul, hogy mindkét félnek több a partnere, de ez már tényleg nem a klasszikus szeretői felállás.)
Amit a szerzőpáros ír, hogy a szeretőzést azért adja fel a hűtlen, mert úgymond nincs perspektíva a kapcsolatban, én nem tartom igazán meggyőzőnek: ha eleve nem azért lett szeretőnk, mert hosszú távon össze akartunk költözni vele, akkor effajta perspektívát bele se láttunk a kapcsolatba. Nyilván az is előfordul, hogy időközben megváltoznak a prioritások. Perspektíva másrészről nem csak az lehet, hogy valakivel összebútorozunk, a szeretőzés igen hosszan, akár évtizedekig is fennmaradhat anélkül, hogy valamiféle „megnyugtató” monogám fordulat kéne hozzá, amit a szerzők egyedül életképes befejezésnek látnak.
Léteznek persze olyan húzások, sokszor játszmázások is, amelyek felboríthatják a zsákutcának nevezett egyensúlyt: például a megcsalt fél is félrelép, és ezzel felkelti az eredeti hűtlenkedő féltékenységét. Vagy az állandó partner annyira kiborul, hogy öngyilkosságot kísérel meg, és ezzel vet véget hűtlen társa viszonyának. (Elég kontraproduktív játszma, mert amint elmúlik a közvetlen veszély, könnyen felkeltheti a hűtlen fél haragját.) Vagy a szerető unja meg a mellőzöttséget és szakít – lehet, hogy ebbe a hűtlenkedő belenyugszik, de az is lehet, hogy ettől bolondul meg és hagyja ott végleg az eredeti családját.
Olykor a csiki-csuki állapot addig húzódik, amíg már a hűtlenkedő nem tud hová visszatérni, mert az eredeti partnere hirtelen önállósodik (mondjuk anyagi függetlenségre tesz szert és ezzel kiléphet a számára már örömöt nem szerző házasságból). Ettől függetlenül lehet, hogy a hűtlen viszonyának akkor is vége szakad, ha úgymond szabad emberként folytathatná. Ne feledjük azt sem: van, aki szeretőként vonzó, de tartásdíjat nyögő, albérletben lakó egyénként már korántsem az.
Legközelebb, sorozatunk utolsó posztjában azt vizsgáljuk meg, mi minden következhet akkor, ha a viszony úgy bomlott fel, hogy az eredeti kapcsolat megmaradt.