Körülbelül két éve volt szerencsém kijutni Bécsbe és beszabadulni egy könyvesházba. Ott találtam egy kötetet, amelynek címe azonnal megragadott: A hűség sem megoldás (Treue ist auch keine Lösung) - nem csoda, hogy azonnal meg is vettem.
A könyvet mindjárt el is olvastam, de mindmáig nem jutottam hozzá, hogy írjak róla, többek között azért, mert annyi minden szerepel benne, hogy azt egy posztba sűríteni nehéz, no meg a blogolvasók nagy részének úgyse lenne lehetősége elolvasni az eredetit. Arra kíváncsi lennék egyébként, hogy lenne-e magyar kiadó, amely ennek a fordítását piacra merné dobni, ugyanis az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy a témáról ugyan jelennek meg könyvek, de egyetlen olyan sem, amely határozottan kijelentené, hogy a hűség nem megoldás.
Inkább csak a hűtlenség lelki hátterét boncolgatják, vagy azt, hogyan lehet túlélni a megcsalást, a harmadik fél megjelenését, talán csak a Vágy csendje olyan, amely elfogadóbban áll a jelenséghez... De a hangsúly mindig a kísértés leküzdésén szokott lenni. Illetve a cserepek összeszedésén...
A két német párterapeuta által írt könyvben fordítva szerepel a kérdés: vajon megoldás-e a hűség? Illetve a szerzőpáros nem is kérdést tesz fel, hanem állítja: nem, a hűség nem megoldás. No és, az alcím is beszédes (hevenyészett magyar fordításban kb annyit tesz): Védőbeszéd annak érdekében, hogy több szabadságot élvezhessünk a szerelemben.
Persze ők is sietnek leszögezni a kötet elején, hogy nem gyakorló hűtlenek, isten ments, hogy ezt valaki bevallaná (akár igaz, akár nem, hogy nem valódi hűtlenek, már az, hogy tagadják, szerintem felesleges állásfoglalás), de rengeteg emberrel volt már dolguk terápia keretében, akik vagy hűtlenkedtek, vagy a partnerük létesített külső kapcsolatot.
Igazából ez a könyv áll mindazok közül a legközelebb hozzám, amelyeket e témában olvastam: nagyon gyakran volt olyan érzésem, hogy jé, ők is pont ugyanarra jutottak, mint én, és abban a pillanatban még azt is mérlegeltem, hogy írok nekik, de aztán ez is elmaradt...
Ahogy olykor én is bedobok némi kultúrtörit, biológiát, ők sem a XX. századdal kezdik, mert ezt a témát nem lehet ott kezdeni, ha komolyan foglalkozunk vele. Az ősembertől kezdve a matriarchátuson keresztül a monoteizmuson és a hozzá kapcsolódó kizárólagossági ideológia megjelenésén át (amely oly nagy hatással volt a nyugati világ szerelemképére: egy istened lehet, és az isten olyan, mint a férj, a kiválasztott nép vagy később az egyház meg olyan, mint a menyasszony: nem ribanckodhat büntetlenül, nem imádhat idegen isteneket/férfiakat), a szent páli szexellenes ideológia megszilárdulásáig van itt minden.
De szó esik a misztériumvallásokról (amelyekben a csoportos szex gyakorlat volt), az udvari szerelemről, amelyet platonikus hűtlenségnek neveznek (noha azért legyünk vele tisztában, hogy nem volt az mindig annyira platonikus), eljutunk a romantika ideáljához, na nem ahhoz, ami most Valentin-napi szívecskékben és párnácskákban nyilvánul meg (az nem romantika, csak giccs), hanem a végzetes, halálosan komolyan vett, és a házassággal tulajdonképp összeegyeztethetetlen romantikus szerelem és életfelfogás korszakához, amiből nem sok maradt mára - a gyertyafényes vacsorákon és a térdre eséses leánykérésen kívül... (Már, akinek ez bármit is jelent.)
De ez a sok romantikus blabla éppen, hogy hűtlenné tesz bennünket, vagy hűtlen elhagyókká: ha tényleg mindig csak a nagy szerelmet követjük, és amint az elmúlik, lelépünk, mert így maradunk kompromisszumoktól mentes, magunkhoz hű emberek, akkor ugyan megfelelünk a romantika szabályainak, de képtelenek vagyunk egy ember mellett kitartani. (Hogy a családról már ne is beszéljünk.)
Miközben gondolkodásunkat meghatározza a romantikus fantáziák giccses változata, arra vágyunk, hogy ami izgalom, frissesség, melegség a szerelemben van (ha sikerül megtapasztalnunk), akkor az örökké tartson - anélkül, hogy egyáltalán belegondolnánk ennek az abszurditásába. Semmi sem zárható befőttes üvegbe úgy, hogy közben friss is maradjon, vagyis abban a pillanatban, hogy konzerválni akarjuk a szerelmet, értsd: magunkhoz akarjuk kötni a másik embert, a szerelem lényegét tagadjuk meg.
Beszélnek a szerelem exkluzivitásáról is, de nem abban az értelemben, ahogy a legtöbben értik, hogy egyszerre csak egy emberbe lehetünk szerelmesek. Szerintük a szerelem különleges állapot, így minden szerelem egyéni, egyedi, megismételhetetlen. Minden szerelmünket másképp éljük meg, és ebből a szempontból kizárólagos is, de több emberre is irányulhat egy időben. Ebből látszik, hogy a szerzők teljesen nyitottak a poliamória elfogadása felé, és evidensnek tartják, hogy mindazt, a szerelemtől várunk: a feltétel nélküli elfogadást, a folyamatos visszajelzést, az izgalmat nem csak egy embertől kaphatjuk meg.
Ami a monogámiát illeti, felfogásuk szerint a valódi, hosszan (több évtizeden át) tartó testi-lelki kizárólagosság ugyan létezik, de nagyon ritka. Sok piedesztálra állított, mintaszerű házasságnak látszó kapcsolatról derül ki a praxisuk szerint, hogy itt-ott jelen voltak szeretők, félrelépések, de a párok ezzel együtt tudtak élni, nem borítottak mindent, és a szeretetkapcsolatuk sem sínylette meg végletesen - mindenesetre nyilvánvalóvá teszik, hogy amíg egy kapcsolatra nem kérdezünk rá mélyen (és legtöbb esetben nem is áll módunkban ezt tenni), addig fogalmunk se lehet, hogy ami csodálatos monogám kivételnek tűnik, az valójában micsoda.
De miért választja a modern ember ezt a szerelemközpontú, monogám fantáziát, amelyben ő egy életre egy másik ember nyakába varrhatja magát, és tőle vár mindent? A szerzők szerint (Adornót idézik), a mai embernek szeretethiánya van, mert egyikünk sem tud eléggé szeretni... (Mondjuk nem tudom, honnan veszi, hogy korábban jobban szerettek az emberek, és kevésbé volt szeretethiányuk.) A világot hidegnek és üresnek érezzük és a szerelem, az abba való kapaszkodás gyógyírt jelenthet (mivel a vallás ezt a vigasztaló szerepet már a nyugati ember számára nem tölti, nem töltheti be), de amit mi szerelemnek látunk (amit a többség annak tart), az egyfajta vámpír kapcsolati forma, amelyben mindkét fél a másik energiáit és vérét szívja, hiszen neki nincs semmiből nincs elég tartaléka.
És tetszik, nem tetszik, ők is elég hosszan beszélnek a birtoklásról, arról a vágyról, hogy a partnert mint valami tárgyat kizárólagosan birtokba vegyük. Ennek érdekében szeretnénk elűzni a fejéből mindenféle kísértést, elvárjuk tőle, hogy még csak ne is gondoljon másra - miközben persze mi magunk se tudjuk megállni, hogy másokra gondoljunk... Ami érdekes gyakorlati szempontból, hogy szerintük a féltékenység legtöbbször a saját fantázia kivetülése: ha az illetőt foglalkoztatja a félrelépés gondolata, hajlamosabb ezt a párjáról is feltételezni, mint ha neki eszébe sem jut.
Szó esik a birtoklásközpontú párkapcsolat (vagy éppen poligünia) legextrémebb következményeiről, az ún. becsületgyilkosságokról is, amelyek borzalmas módon illusztrálják, hogy meddig mehet el egy ember, egy közösség a másik ember kisajátításában, szabad akaratának korlátozásában: egészen az illető fizikai megsemmisítéséig.
Az egész könyv a szeretetet és a szerelmet helyezi középpontba - bár mivel a Liebe szó mindkettőt jelenti, sőt, még a testi szerelmet is elfogadják a szerelem egyfajta formájának, olykor nehéz megkülönböztetni, hogy most melyik Liebe is az, amelyről beszélünk. De arra, hogy az ember eredendően nem egy partner mellett képes megélni a boldogságot, hogy az egyéni boldogsághoz szükséges a szabadság érzete is, és hogy nem várhatjuk el sem önmagunktól, sem egymástól, hogy konzervben éljük le az életünket, a megoldást csakis a szeretetben keresik. És az elme szabadságában.
Az a hiedelem például, hogy szexuális/érzelmi kizárólagosságban élni vagy megkísérelni így élni, az egyetlen helyes út lenne, szerintük nagyon is megkérdőjelezhető. Nem azt állítják, hogy másképp kellene élni: de amíg valaki nem ismer mást, csak ezt, ezt a gyakorlatot és ezt az elméletet, addig hogyan hozhat komoly döntést a saját preferenciáit illetően? Könyveket olvasni persze szép és hasznos, de nem helyettesítheti a konkrét tapasztalatokat. Amíg nem tapasztaljuk, hogy milyen a nem kizárólagos életstílus (különböző szinteken), addig nem tudhatjuk, hogy nekünk való-e vagy sem... Addig csak a hiedelmeinket ismételgetjük.
Persze, akár még az is lehet, hogy szívesen élnénk szabadabban, kevesebb béklyóhoz kötve, de úgy érezzük, erre képtelenek vagyunk. A szabadság hiányát magunkban hordozzuk, mert ezt nevelték belénk: ezeket a társadalmi normákat vésték egészen kicsi korunktól fogva belénk, és vésik minden egyes regénnyel, filmmel, újságcikkel újra és újra (tisztelet a kivételnek): jó példákat meg alig látunk, hiszen akik másképp élnek, legtöbbször azok is diszkréten teszik ezt, ha pedig előjönnek, olyan szennyáradatot kénytelenek elviselni, amire senkinek nincs szüksége.
A könyv utolsó nagy fejezete a Philophilia címet viseli, amely annyit tesz, mint a szeretet szeretete: a szerzők ebben a részben arra tesznek kísérletet, hogy egy szabadabb, őszintébb szereteteszményt fogalmazzanak meg - ezt összefoglalni teljesen reménytelen vállalkozás, de ami a hűség-hűtlenség témát illeti, lényegében azt ajánlják, hogy a hűség 2.0-ás verziója nem a "ne szeress mást" kívánság körül kéne forogjon, hanem a "szeress engem" körül: a hovatartozásunkat ennek kapcsán nem másokhoz nem tartozásként definiálnánk, hanem pozitív módon, az összetartozásra helyeznénk a hangsúlyt.
Fontos, hogy saját magunkat szeressük, és saját érzéseinkhez hűek maradjunk, azokkal szemben felelősséget vállaljunk - hogy ne a külső szabályok határozzák meg, hogyan akarunk élni, hanem, amit valójában érzünk... A baj persze az, hogy ez egy extrém idealista elképzelés, ráadásul nem igazán számol azzal, hogy döntéseink nem csak bennünket és partnerünket, partnereinket érintik, hanem a gyerekeinket is...
A könyv által felvázolt vágyott szerelem/ és szeretetkoncepció ugyan nagyon szép, de ahogy én az embereket ismerem, elég kevesen lennének rá nyitottak a valóságban. Még arra se sokan képesek, hogy elolvassák, ez az a mű egyik hátulütője: túlságosan sok benne a filozófia és az elmélet, minimum bölcsész diploma kell hozzá, hogy valaki átrágja magát rajta (legalább is szerintem). Ez a kis összefoglalás messze nem érzékelteti, hogy milyen finomságok, bonyolult gondolatmenetek találhatóak benne, de úgy éreztem, így is fontos, hogy írjak róla.
Inkább csak a hűtlenség lelki hátterét boncolgatják, vagy azt, hogyan lehet túlélni a megcsalást, a harmadik fél megjelenését, talán csak a Vágy csendje olyan, amely elfogadóbban áll a jelenséghez... De a hangsúly mindig a kísértés leküzdésén szokott lenni. Illetve a cserepek összeszedésén...
A két német párterapeuta által írt könyvben fordítva szerepel a kérdés: vajon megoldás-e a hűség? Illetve a szerzőpáros nem is kérdést tesz fel, hanem állítja: nem, a hűség nem megoldás. No és, az alcím is beszédes (hevenyészett magyar fordításban kb annyit tesz): Védőbeszéd annak érdekében, hogy több szabadságot élvezhessünk a szerelemben.
Persze ők is sietnek leszögezni a kötet elején, hogy nem gyakorló hűtlenek, isten ments, hogy ezt valaki bevallaná (akár igaz, akár nem, hogy nem valódi hűtlenek, már az, hogy tagadják, szerintem felesleges állásfoglalás), de rengeteg emberrel volt már dolguk terápia keretében, akik vagy hűtlenkedtek, vagy a partnerük létesített külső kapcsolatot.
Igazából ez a könyv áll mindazok közül a legközelebb hozzám, amelyeket e témában olvastam: nagyon gyakran volt olyan érzésem, hogy jé, ők is pont ugyanarra jutottak, mint én, és abban a pillanatban még azt is mérlegeltem, hogy írok nekik, de aztán ez is elmaradt...
Ahogy olykor én is bedobok némi kultúrtörit, biológiát, ők sem a XX. századdal kezdik, mert ezt a témát nem lehet ott kezdeni, ha komolyan foglalkozunk vele. Az ősembertől kezdve a matriarchátuson keresztül a monoteizmuson és a hozzá kapcsolódó kizárólagossági ideológia megjelenésén át (amely oly nagy hatással volt a nyugati világ szerelemképére: egy istened lehet, és az isten olyan, mint a férj, a kiválasztott nép vagy később az egyház meg olyan, mint a menyasszony: nem ribanckodhat büntetlenül, nem imádhat idegen isteneket/férfiakat), a szent páli szexellenes ideológia megszilárdulásáig van itt minden.
De szó esik a misztériumvallásokról (amelyekben a csoportos szex gyakorlat volt), az udvari szerelemről, amelyet platonikus hűtlenségnek neveznek (noha azért legyünk vele tisztában, hogy nem volt az mindig annyira platonikus), eljutunk a romantika ideáljához, na nem ahhoz, ami most Valentin-napi szívecskékben és párnácskákban nyilvánul meg (az nem romantika, csak giccs), hanem a végzetes, halálosan komolyan vett, és a házassággal tulajdonképp összeegyeztethetetlen romantikus szerelem és életfelfogás korszakához, amiből nem sok maradt mára - a gyertyafényes vacsorákon és a térdre eséses leánykérésen kívül... (Már, akinek ez bármit is jelent.)
De ez a sok romantikus blabla éppen, hogy hűtlenné tesz bennünket, vagy hűtlen elhagyókká: ha tényleg mindig csak a nagy szerelmet követjük, és amint az elmúlik, lelépünk, mert így maradunk kompromisszumoktól mentes, magunkhoz hű emberek, akkor ugyan megfelelünk a romantika szabályainak, de képtelenek vagyunk egy ember mellett kitartani. (Hogy a családról már ne is beszéljünk.)
Miközben gondolkodásunkat meghatározza a romantikus fantáziák giccses változata, arra vágyunk, hogy ami izgalom, frissesség, melegség a szerelemben van (ha sikerül megtapasztalnunk), akkor az örökké tartson - anélkül, hogy egyáltalán belegondolnánk ennek az abszurditásába. Semmi sem zárható befőttes üvegbe úgy, hogy közben friss is maradjon, vagyis abban a pillanatban, hogy konzerválni akarjuk a szerelmet, értsd: magunkhoz akarjuk kötni a másik embert, a szerelem lényegét tagadjuk meg.
Beszélnek a szerelem exkluzivitásáról is, de nem abban az értelemben, ahogy a legtöbben értik, hogy egyszerre csak egy emberbe lehetünk szerelmesek. Szerintük a szerelem különleges állapot, így minden szerelem egyéni, egyedi, megismételhetetlen. Minden szerelmünket másképp éljük meg, és ebből a szempontból kizárólagos is, de több emberre is irányulhat egy időben. Ebből látszik, hogy a szerzők teljesen nyitottak a poliamória elfogadása felé, és evidensnek tartják, hogy mindazt, a szerelemtől várunk: a feltétel nélküli elfogadást, a folyamatos visszajelzést, az izgalmat nem csak egy embertől kaphatjuk meg.
Ami a monogámiát illeti, felfogásuk szerint a valódi, hosszan (több évtizeden át) tartó testi-lelki kizárólagosság ugyan létezik, de nagyon ritka. Sok piedesztálra állított, mintaszerű házasságnak látszó kapcsolatról derül ki a praxisuk szerint, hogy itt-ott jelen voltak szeretők, félrelépések, de a párok ezzel együtt tudtak élni, nem borítottak mindent, és a szeretetkapcsolatuk sem sínylette meg végletesen - mindenesetre nyilvánvalóvá teszik, hogy amíg egy kapcsolatra nem kérdezünk rá mélyen (és legtöbb esetben nem is áll módunkban ezt tenni), addig fogalmunk se lehet, hogy ami csodálatos monogám kivételnek tűnik, az valójában micsoda.
De miért választja a modern ember ezt a szerelemközpontú, monogám fantáziát, amelyben ő egy életre egy másik ember nyakába varrhatja magát, és tőle vár mindent? A szerzők szerint (Adornót idézik), a mai embernek szeretethiánya van, mert egyikünk sem tud eléggé szeretni... (Mondjuk nem tudom, honnan veszi, hogy korábban jobban szerettek az emberek, és kevésbé volt szeretethiányuk.) A világot hidegnek és üresnek érezzük és a szerelem, az abba való kapaszkodás gyógyírt jelenthet (mivel a vallás ezt a vigasztaló szerepet már a nyugati ember számára nem tölti, nem töltheti be), de amit mi szerelemnek látunk (amit a többség annak tart), az egyfajta vámpír kapcsolati forma, amelyben mindkét fél a másik energiáit és vérét szívja, hiszen neki nincs semmiből nincs elég tartaléka.
És tetszik, nem tetszik, ők is elég hosszan beszélnek a birtoklásról, arról a vágyról, hogy a partnert mint valami tárgyat kizárólagosan birtokba vegyük. Ennek érdekében szeretnénk elűzni a fejéből mindenféle kísértést, elvárjuk tőle, hogy még csak ne is gondoljon másra - miközben persze mi magunk se tudjuk megállni, hogy másokra gondoljunk... Ami érdekes gyakorlati szempontból, hogy szerintük a féltékenység legtöbbször a saját fantázia kivetülése: ha az illetőt foglalkoztatja a félrelépés gondolata, hajlamosabb ezt a párjáról is feltételezni, mint ha neki eszébe sem jut.
Szó esik a birtoklásközpontú párkapcsolat (vagy éppen poligünia) legextrémebb következményeiről, az ún. becsületgyilkosságokról is, amelyek borzalmas módon illusztrálják, hogy meddig mehet el egy ember, egy közösség a másik ember kisajátításában, szabad akaratának korlátozásában: egészen az illető fizikai megsemmisítéséig.
Az egész könyv a szeretetet és a szerelmet helyezi középpontba - bár mivel a Liebe szó mindkettőt jelenti, sőt, még a testi szerelmet is elfogadják a szerelem egyfajta formájának, olykor nehéz megkülönböztetni, hogy most melyik Liebe is az, amelyről beszélünk. De arra, hogy az ember eredendően nem egy partner mellett képes megélni a boldogságot, hogy az egyéni boldogsághoz szükséges a szabadság érzete is, és hogy nem várhatjuk el sem önmagunktól, sem egymástól, hogy konzervben éljük le az életünket, a megoldást csakis a szeretetben keresik. És az elme szabadságában.
Az a hiedelem például, hogy szexuális/érzelmi kizárólagosságban élni vagy megkísérelni így élni, az egyetlen helyes út lenne, szerintük nagyon is megkérdőjelezhető. Nem azt állítják, hogy másképp kellene élni: de amíg valaki nem ismer mást, csak ezt, ezt a gyakorlatot és ezt az elméletet, addig hogyan hozhat komoly döntést a saját preferenciáit illetően? Könyveket olvasni persze szép és hasznos, de nem helyettesítheti a konkrét tapasztalatokat. Amíg nem tapasztaljuk, hogy milyen a nem kizárólagos életstílus (különböző szinteken), addig nem tudhatjuk, hogy nekünk való-e vagy sem... Addig csak a hiedelmeinket ismételgetjük.
Persze, akár még az is lehet, hogy szívesen élnénk szabadabban, kevesebb béklyóhoz kötve, de úgy érezzük, erre képtelenek vagyunk. A szabadság hiányát magunkban hordozzuk, mert ezt nevelték belénk: ezeket a társadalmi normákat vésték egészen kicsi korunktól fogva belénk, és vésik minden egyes regénnyel, filmmel, újságcikkel újra és újra (tisztelet a kivételnek): jó példákat meg alig látunk, hiszen akik másképp élnek, legtöbbször azok is diszkréten teszik ezt, ha pedig előjönnek, olyan szennyáradatot kénytelenek elviselni, amire senkinek nincs szüksége.
A könyv utolsó nagy fejezete a Philophilia címet viseli, amely annyit tesz, mint a szeretet szeretete: a szerzők ebben a részben arra tesznek kísérletet, hogy egy szabadabb, őszintébb szereteteszményt fogalmazzanak meg - ezt összefoglalni teljesen reménytelen vállalkozás, de ami a hűség-hűtlenség témát illeti, lényegében azt ajánlják, hogy a hűség 2.0-ás verziója nem a "ne szeress mást" kívánság körül kéne forogjon, hanem a "szeress engem" körül: a hovatartozásunkat ennek kapcsán nem másokhoz nem tartozásként definiálnánk, hanem pozitív módon, az összetartozásra helyeznénk a hangsúlyt.
Fontos, hogy saját magunkat szeressük, és saját érzéseinkhez hűek maradjunk, azokkal szemben felelősséget vállaljunk - hogy ne a külső szabályok határozzák meg, hogyan akarunk élni, hanem, amit valójában érzünk... A baj persze az, hogy ez egy extrém idealista elképzelés, ráadásul nem igazán számol azzal, hogy döntéseink nem csak bennünket és partnerünket, partnereinket érintik, hanem a gyerekeinket is...
A könyv által felvázolt vágyott szerelem/ és szeretetkoncepció ugyan nagyon szép, de ahogy én az embereket ismerem, elég kevesen lennének rá nyitottak a valóságban. Még arra se sokan képesek, hogy elolvassák, ez az a mű egyik hátulütője: túlságosan sok benne a filozófia és az elmélet, minimum bölcsész diploma kell hozzá, hogy valaki átrágja magát rajta (legalább is szerintem). Ez a kis összefoglalás messze nem érzékelteti, hogy milyen finomságok, bonyolult gondolatmenetek találhatóak benne, de úgy éreztem, így is fontos, hogy írjak róla.