Szociopata, egoista, narcisztikus személyiség, legújabban meg szenvedélybeteg. A lényeg, hogy teljesen normális embereket valamilyen betegség, mentális zavar fogalmához kössünk – vagy azért, mert nem értjük a viselkedésüket, vagy azért, mert irigyek vagyunk, esetleg azért, mert jól el lehet adni ezt szemléletet, sőt, még kezeltetni is fogják magunkat nálunk a képzelt betegek.
Az egész jelenséget ahhoz tudnám hasonlítani, mint amit a viktoriánus korban műveltek az úgymond ingerlékeny középosztálybeli asszonyokkal: hisztérikusnak nyilvánították őket, és a szerencsésebbek még orvosi kezelést is kaptak, amelyek során kézzel vagy külön erre a célra kifejlesztett eszközzel ki is elégítették őket. Nota bene, férfi orvosok. (Jó, már olvastam, hogy a Hysteria című filmben látottak nem teljesen felelnek meg a valóságnak, de ez most másodlagos.)
Térjünk vissza a hűtlenekre: ahogy a szex- és szerelemmentes életet élő viktoriánus korabeli asszonyok, úgy a ma és bármely kor hűtlenjei sem betegek. Sőt, sok esetben ők az egészségesek, és a kényszer-hűségesek az igazán betegek. (Aki azért hűséges, mert úgy érzi jól magát, az igazából csak kivételesen szerencsés, mert pont az ő vérmérséklete alapján szerveződik körülötte a társadalom – a probléma ott kezdődik, ha a partnere vérmérséklete viszont eltérő.)
Vajon azt kell megmenteni és kezelni, aki köszöni szépen, remekül érzi magát a szeretőjével, vagy inkább azt, aki ragaszkodik egy abszurd ideológiához, és tökéletesen boldogtalan? Mivel pedig ő boldogtalan, elvárja, hogy a partnere és az egész családja is az legyen: nagylelkű csak az tud lenni, akit nem keserít a saját kielégületlensége és frusztráltsága.
A hűtlenségben is létezhet megszállottság, persze, ahogy a szinglik közötti szerelemben, vagy a házasságon belül: nem a társadalmi státuszunk tesz megszállottá, van, aki egyszerűen így éli meg a szenvedélyt, a szerelmet, de ennek semmi köze ahhoz, hogy éppen hűtlen-e vagy függetlenként szeret bele valakibe. Mindössze annyi a különbség, hogy a társadalom az egyik dolgot a végletekig isteníti és támogatja (romantikus regények, filmek, zenék végtelen sorával, illetve a vallás és a politika eszközeivel), a másikat pedig démonizálja (ugyancsak a felsorolt módokon).
Az probléma, ha valaki a szenvedélytől annyira megbolondul, hogy nem képes normális életvitelre, az probléma, ha féltékenységi rohamai vannak, korlátozni akarja a másik ember szabadságát, az viszont nem probléma, nem betegség, ha szerelmes, és közben nem veszíti el az eszét. Vagyis képes mérlegelni a tettei következményeit, nem hagyja ott a családját egyik pillanatról a másikra... Úgy is mondhatnánk, a monogámia elleni immunreakció megnyilvánulása, ha valaki annak ellenére törekszik a boldogságra, elégedettségre, játékosságra, vagy éppen arra, ami a házasságából hiányzik, hogy ezért olykor nem kis árat kell fizetnie.
Nyilván vannak emberek, akiket annyira megnyomorított a monogámiába vetett hit (ezeket bizonyos állítólagos szakértők jó embereknek nevezik), hogy teljesen megzavarodnak, mikor rájönnek, hogy nem képesek gúzsba kötve táncolni, és beleszerettek valakibe, akibe szerintük nem szabadott volna. De nem ők a betegek, hanem az a társadalom, amely ezt a jelenséget abnormálisnak tartja, na meg azok a "szakértők", akik ezekhez az emberekhez úgy viszonyulnak, mint jóindulatú idiótákhoz, akiket meg kell menteni önmaguktól.
A szexuális és szerelmi szenvedély nem káros, mint a kemény drogok, vagy a szerencsejáték, hanem egészséges: ha van, akivel jól érezzük magunkat minden tekintetben, attól miért akarnánk szabadulni? Mert a partnerünket bántja, hogy nekünk jó? Az nem az ő baja? Nem arra kéne inkább törekedni, hogy neki is jó legyen? Nagy a valószínűsége, hogy x év házasság, együttélés után már csak egymás társasága nem kielégítő egyikünk számára sem, de az is elég, ha csak az egyik számára nem kielégítő, és nem is lesz az soha. Akkor tegyük egymást kölcsönösen boldogtalanná, vagy legyen bennünk annyi életösztön, hogy legalább a saját pozitív életérzésünkért teszünk valamit?
Hogy ismét egy nagyon kézenfekvő párhuzamot hozzak: rengetegen máig betegségnek, elmebajnak gondolják a homoszexualitást és a biszexualitást, és még mindig léteznek átnevelő táborok, programok, kezelések. Bár a fejlett nyugaton egyre inkább polgárjogot nyer az azonos neműek szerelme, szexualitása, és mindenféle, a heteró normától eltérő életstílus, azért még mindig nem mondhatjuk, hogy a világ fejletlenebb felén könnyű lenne a melegek sorsa.
A nem monogám emberekhez sokan hasonlóképpen viszonyulnak, sőt, néha az az érzésem támad, hogy a hűtlen az új meleg. Odáig egyesek már eljutottak, hogy a teljes konszenzuson alapuló többpartnerűséget elfogadják, de a titkolózást, szürke zónákat továbbra is vaskalaposan elítélik, noha az élet legtöbbször nem úgy működik, hogy valaki már tizenévesen tudja, hogy ő poligám, és csakis így keres magának partnereket. És főként nem úgy van, hogy egyenrangú alternatívaként kínálja fel az élet (a társadalom, a család, a mesék?) a monogámiát, a nyitott kapcsolatot, vagy épp a szvinger életmódot. Mindenkinek a monogámiát tolják ezerrel a képébe, az az alapértelmezett program, úgymond a gyári verzió.
Csak sajnálni tudom azokat, akik a saját hűtlenségüket betegségként élik meg és úgy érzik, hogy terapeutához kell fordulniuk gyógyulásuk érdekében: nem az a baj, hogy valakivel beszélgetnek a témáról, hanem az, ha nem tartják magukat normálisnak csak azért, mert nem illenek bele egy velejéig képmutató, hazug rendszerbe. Amelyben senkinek nem kötelező hinnie, mert nem ettől lesz jó ember. És nem is attól, hogy képtelen hazudni, ahogy ezt a legutóbbi posztban láttuk.
Az egész jelenséget ahhoz tudnám hasonlítani, mint amit a viktoriánus korban műveltek az úgymond ingerlékeny középosztálybeli asszonyokkal: hisztérikusnak nyilvánították őket, és a szerencsésebbek még orvosi kezelést is kaptak, amelyek során kézzel vagy külön erre a célra kifejlesztett eszközzel ki is elégítették őket. Nota bene, férfi orvosok. (Jó, már olvastam, hogy a Hysteria című filmben látottak nem teljesen felelnek meg a valóságnak, de ez most másodlagos.)
Térjünk vissza a hűtlenekre: ahogy a szex- és szerelemmentes életet élő viktoriánus korabeli asszonyok, úgy a ma és bármely kor hűtlenjei sem betegek. Sőt, sok esetben ők az egészségesek, és a kényszer-hűségesek az igazán betegek. (Aki azért hűséges, mert úgy érzi jól magát, az igazából csak kivételesen szerencsés, mert pont az ő vérmérséklete alapján szerveződik körülötte a társadalom – a probléma ott kezdődik, ha a partnere vérmérséklete viszont eltérő.)
Vajon azt kell megmenteni és kezelni, aki köszöni szépen, remekül érzi magát a szeretőjével, vagy inkább azt, aki ragaszkodik egy abszurd ideológiához, és tökéletesen boldogtalan? Mivel pedig ő boldogtalan, elvárja, hogy a partnere és az egész családja is az legyen: nagylelkű csak az tud lenni, akit nem keserít a saját kielégületlensége és frusztráltsága.
A hűtlenségben is létezhet megszállottság, persze, ahogy a szinglik közötti szerelemben, vagy a házasságon belül: nem a társadalmi státuszunk tesz megszállottá, van, aki egyszerűen így éli meg a szenvedélyt, a szerelmet, de ennek semmi köze ahhoz, hogy éppen hűtlen-e vagy függetlenként szeret bele valakibe. Mindössze annyi a különbség, hogy a társadalom az egyik dolgot a végletekig isteníti és támogatja (romantikus regények, filmek, zenék végtelen sorával, illetve a vallás és a politika eszközeivel), a másikat pedig démonizálja (ugyancsak a felsorolt módokon).
Az probléma, ha valaki a szenvedélytől annyira megbolondul, hogy nem képes normális életvitelre, az probléma, ha féltékenységi rohamai vannak, korlátozni akarja a másik ember szabadságát, az viszont nem probléma, nem betegség, ha szerelmes, és közben nem veszíti el az eszét. Vagyis képes mérlegelni a tettei következményeit, nem hagyja ott a családját egyik pillanatról a másikra... Úgy is mondhatnánk, a monogámia elleni immunreakció megnyilvánulása, ha valaki annak ellenére törekszik a boldogságra, elégedettségre, játékosságra, vagy éppen arra, ami a házasságából hiányzik, hogy ezért olykor nem kis árat kell fizetnie.
Nyilván vannak emberek, akiket annyira megnyomorított a monogámiába vetett hit (ezeket bizonyos állítólagos szakértők jó embereknek nevezik), hogy teljesen megzavarodnak, mikor rájönnek, hogy nem képesek gúzsba kötve táncolni, és beleszerettek valakibe, akibe szerintük nem szabadott volna. De nem ők a betegek, hanem az a társadalom, amely ezt a jelenséget abnormálisnak tartja, na meg azok a "szakértők", akik ezekhez az emberekhez úgy viszonyulnak, mint jóindulatú idiótákhoz, akiket meg kell menteni önmaguktól.
A szexuális és szerelmi szenvedély nem káros, mint a kemény drogok, vagy a szerencsejáték, hanem egészséges: ha van, akivel jól érezzük magunkat minden tekintetben, attól miért akarnánk szabadulni? Mert a partnerünket bántja, hogy nekünk jó? Az nem az ő baja? Nem arra kéne inkább törekedni, hogy neki is jó legyen? Nagy a valószínűsége, hogy x év házasság, együttélés után már csak egymás társasága nem kielégítő egyikünk számára sem, de az is elég, ha csak az egyik számára nem kielégítő, és nem is lesz az soha. Akkor tegyük egymást kölcsönösen boldogtalanná, vagy legyen bennünk annyi életösztön, hogy legalább a saját pozitív életérzésünkért teszünk valamit?
Hogy ismét egy nagyon kézenfekvő párhuzamot hozzak: rengetegen máig betegségnek, elmebajnak gondolják a homoszexualitást és a biszexualitást, és még mindig léteznek átnevelő táborok, programok, kezelések. Bár a fejlett nyugaton egyre inkább polgárjogot nyer az azonos neműek szerelme, szexualitása, és mindenféle, a heteró normától eltérő életstílus, azért még mindig nem mondhatjuk, hogy a világ fejletlenebb felén könnyű lenne a melegek sorsa.
A nem monogám emberekhez sokan hasonlóképpen viszonyulnak, sőt, néha az az érzésem támad, hogy a hűtlen az új meleg. Odáig egyesek már eljutottak, hogy a teljes konszenzuson alapuló többpartnerűséget elfogadják, de a titkolózást, szürke zónákat továbbra is vaskalaposan elítélik, noha az élet legtöbbször nem úgy működik, hogy valaki már tizenévesen tudja, hogy ő poligám, és csakis így keres magának partnereket. És főként nem úgy van, hogy egyenrangú alternatívaként kínálja fel az élet (a társadalom, a család, a mesék?) a monogámiát, a nyitott kapcsolatot, vagy épp a szvinger életmódot. Mindenkinek a monogámiát tolják ezerrel a képébe, az az alapértelmezett program, úgymond a gyári verzió.
Csak sajnálni tudom azokat, akik a saját hűtlenségüket betegségként élik meg és úgy érzik, hogy terapeutához kell fordulniuk gyógyulásuk érdekében: nem az a baj, hogy valakivel beszélgetnek a témáról, hanem az, ha nem tartják magukat normálisnak csak azért, mert nem illenek bele egy velejéig képmutató, hazug rendszerbe. Amelyben senkinek nem kötelező hinnie, mert nem ettől lesz jó ember. És nem is attól, hogy képtelen hazudni, ahogy ezt a legutóbbi posztban láttuk.