Többször és többen megállapítottuk már ezen a blogon, hogy igazából talán nem is nekünk találták ki a házasság intézményét. Pontosítsunk: a házasságnak ebben a társadalomban hagyományosként aposztrofált változatát. A házasság ugyanis olyan gyűjtőfogalom, amit különböző társadalmak különböző korokban egész másképp értelmeztek és értelmeznek ma is. 



Nem csak arról van itt szó, hogy létezik többnejűség, többférjűség, csoportházasság is, hanem arról, hogy a társadalmak többségében a házasság egyrészt gazdasági kényszer lehet (mert mondjuk a szülők döntenek róla, hogy a lányt eladják vagy sem), illetve presztízskérdés (több nőt tudok eltartani, én vagyok a jani), és az érzelmeknek sokszor semmilyen szerep nem jut - már abból a szempontból, hogy a házasság létrejön-e vagy sem. És persze abból a szempontból sem, hogy a kizárólagosság egyoldalú elvárás lehet, tökmindegy, hogy egy kislányt 8 évesen adtak hozzá egy öregemberhez vagy sem. 

De a nyugati társadalmakban a monogám, deklaráltan zárt, és általában érzelmeken alapuló, szabad döntés alapján létrejövő házasságról beszélünk. És arról, hogy ez kinek jó, kinek nem, kinek való, kinek nem. Illetve, hogy abban az életkorban, amikor véletlen épp oda kerülünk, hogy döntenünk kell: házasodunk-e vagy sem, tisztában lehetünk-e azzal, hogy nekünk való az intézményi keret?

Úgy tűnik, a házasságkötési kedv csökkenése és az élettársi kapcsolatok arányának növekedése arra utal, hogy sokan vannak, akik tényleg kételkednek abban, hogy nekik való a házasság: eleve nem is hajlandóak oltár vagy anyakönyvvezető elé állni. Bár nyilván bőven akadnak olyanok, akik nagyon is hajlandóak lennének, csak a partnerük nem akarja ezt a kötelezettséget vállalni. Lehet ezt önzésnek vagy felelőtlenségnek tartani, de lehet azt is mondani rá: ennek az embernek van annyi önismerete, hogy nem ígér olyasmit, amit nem akar/tud betartani hosszú távon. 

Persze attól, hogy nem kötünk házasságot, az alapértelmezett monogám program még mindig ott lebeg a fejünkben: a legfiatalabb, mindenféle elkötelezettség nélkül együtt járó párocskáktól is azt várja a társadalom, hogy a deklarált együtt járás idejére függesszék fel egyéb erotikus jellegű kapcsolataikat - az már más kérdés, hogy ez rengetegszer nem történik meg. De ilyenkor ugyancsak elvárt reakció a hűtlenséget elkövetőtől, hogy szégyellje magát, a hűtlenség elszenvedőjétől meg, hogy méltatlankodjék. 

A házasság mégis csak az a forma, amelynek kezdetén a közösség előtt fogadalmat teszünk, tehát szerződést kötünk olyan dolgokról, amelyeknek következményeiről a szerződés aláírásakor még nem igazán van fogalmunk. Lehet, hogy a házasságkötéstől számított tíz évig nem is problémás a fogadott monogámia, addig még azt sem érezzük, hogy csapdába kerültünk volna, vagyis abban a hitben élünk, hogy jól vagyunk, és rendben mennek a dolgok.

Aztán valami mégiscsak bekövetkezik. A monogámia nem működik tovább. Ha mi érezzük úgy először, hogy megfulladunk az egypartnerűség rendszerén belül, akkor előbb-utóbb talán fel is tesszük a kérdést magunknak: lehet, hogy a házasság mint olyan nem is való nekünk? Ha a partnerünk nem tud nyugodni és lép ki a monogámiából, akkor vele kapcsolatban tehetjük fel a kérdést: vajon neki nem való ez a fajta intézmény? És - főleg, ha nem nekünk lett elegünk a bezártságból - siránkozhatunk azon, hogy de miért nem tudta ezt az illető 10-20 évvel ezelőtt, akkor minek ígérte, hogy kitart mellettem? Miért, mit szóltunk volna 10-20 évvel korábban, ha nem ígéri meg?

Lehet, hogy a házassággal nincs is bajunk, csak a zárt házasságot nem bírjuk? Esetleg a nyitottat bírnánk. És mi lett volna, mi lenne, ha már eleve lehetne ilyen fogadalmi szöveget választani? Ha az előre kalkulálható történések szerepelnének a szerződésben? Ha házasságkötés előtt feltennék nekünk a kérdést, melyik szerződésfajtát választjuk? A zárt vagy a nyitott házasságot?

Mert amíg nincs alternatív szerződési forma, és a hűtlenség legfeljebb akkor kerül szóba házassági szerződésben, ha azt anyagilag szankcionálni akarják, addig nincs választási lehetőségünk, tehát a házasságnak csak egyetlen fajtáját köthetjük. A zárt, monogámot. Persze, megegyezhetnek a felek már kezdetben a nyitott verzióban, no de a szó elszáll, az írás megmarad, meg mindenki kicsit másképp emlékszik, meg egyébként is: a hivatalosan aláírt verzió csak arról fog szólni, amit mi valójában esetleg nem is akarunk. 

Az is lehetne alternatíva, hogy a házassági szerződést újratárgyalhatnánk - mondjuk megadott időközönként. Hivatalosan. Nem csak egymás fejéhez vagdosnánk dolgokat, miközben a másik sokszor úgyse veszi komolyan, amit mondunk, hanem leülnénk egy mediátorral mondjuk, és pontról pontra megbeszélnénk, hogy milyen házassági kereteket képzelünk el. 

Persze arra is rájöhetünk x év után, hogy a házasság mint intézmény semmilyen formájában nem való nekünk, már eleve nem is voltunk rá alkalmasak, és hiba volt vállalnunk a dolgot. De meglehet, hogy a házasságnak az együttélés, az egzisztenciális összefonódás része nem jó nekünk, lehet, hogy nem is igazán a szexuális kizárólagossággal lenne bajunk. 

Ti hogy érzitek, sejthető volt, hogy nem való nektek a házasság, vagy éppen, hogy nagyon is nektek való, csak nem ilyen keretek között? (Esetleg nem ezzel az emberrel?) És ha a keretekkel van baj, milyen kereteket tudnátok elképzelni?