Az összedőlés azonban egyáltalán nem ilyen szükségszerű. Mint ahogy a destabilizáció sem következik be minden esetben. A hűtlenség, a szeretőzés nem feltétlen olyasmi, amit csakis átmeneti jelleggel lehet elképzelni, nem olyan instabil állapot, amilyennek a szakemberek sokszor lefestik. Lehet instabil, és lehet stabil, lehet tarthatatlan, és lehet fenntartható is.
Nemrég a már többször beidézett Masterts of Sex című sorozatban láttam egy érdekes jelenetet, amelyben az egyik szereplő, történetesen az iráni sah felesége kifejtett egy elméletet. Kiderült ugyanis róla, hogy nem lehet gyereke, mivel azonban dinasztikus okokból a sahnak kell gyerek, a válás mellett döntött. No, nem mintha ne lehetett volna opció a többnejűség is, de a filmbéli feleség szerint a szerelmi háromszögek olyanok, mint a fordított piramis, előbb-utóbb egyik oldalukra dőlnek, és az ő felfogása szerint az a nő nyer ilyenkor, aki gyereket is tud szülni a férfinak. Mivel pedig ő nem akart a tökéletesnél kevesebbet (mert a házasságát eddig tökéletesnek gondolta), inkább lemondott az egészről, csak, hogy ne kelljen osztoznia. És ne kelljen átélnie, hogy a férfi majd jobban kötődik az új asszonyhoz a gyerek miatt, mint hozzá, az „igazi” szerelméhez.
A jelenetből a csúcsán egyensúlyozó piramis képe ragadt meg bennem leginkább. Érzékletes kép, de szerintem egyáltalán nem így működnek a háromszög-kapcsolatok (hogy most bekavarjunk a geometriának). Vagyis nem kell, hogy szükségképpen így működjenek. Az már végképp nem stimmel, hogy a gyereket szülő nő szükségképpen mindent visz érzelmileg, még ha ez a kötelék nagyon fontos is, ha így volna, soha senki nem hagyná el a családját egy új szerelemért, márpedig ez azért előfordult már a történelemben. És olyan is volt, aki nem bánta meg.
De nézzük a stabilitás és instabilitás kérdését: vajon attól stabil-e egy kapcsolat, ha csak ketten vesznek benne részt? Vagy a stabilitás egészen másból fakad?
Ha jobban belegondolunk, egy párkapcsolatban soha nem csak ketten vesznek részt, hiszen minél inkább intézményesített dologról van szó (lásd házasság), annál több embernek és körülménynek van hatása a stabilitásra. Mikor egy házasságot két ember szövetségeként értelmezünk, akkor megfeledkezünk egy csomó mindenről, ami nem azon a két emberen áll vagy bukik. Lehet például anyagi stabilitás a szülőknek köszönhetően, vagy éppenséggel örök érzelmi instabilitás egy mártír anya vagy apa őrültségei miatt. És akkor még a gyerekekből fakadó ezerféle hatásról nem is beszéltünk.
Nyilván léteznek olyan kapcsolatok, amelyeket szilárd érzelmek kötnek össze, de rengeteg olyan is van (és tán nem tévedek: ez a többség), amely vagy sose volt stabil, vagy az évek során vesztette el kikezdhetetlenségét. Még a boldog kapcsolatok se mind egyformák, hát még a kevésbé boldogok, vagy kevésbé tökéletesek. Rengeteg esetben épp a kapcsolat hiányosságai, instabilitása vezet ahhoz, hogy egyik vagy másik fél, esetleg előbb-utóbb mind a kettő külső megoldáshoz folyamodik. Vagyis nem állja meg a helyét az elképzelés, hogy a párkapcsolat ab ovo stabil, és a gonosz szerető destabilizálja.
Azt mondhatjuk, hogy van egyfajta status quo, amely többé-kevésbé működőképes, de ha legalább az egyik fél úgy érzi, hogy ez a helyzet számára mégsem megfelelő, akkor a status quo működésképessége igazából illúzió.
Most ne menjünk bele abba, hogy meg lehetne-e belülről reformálni a rendszert úgy, hogy az mindenki számára működésképes legyen (sőt, mitöbb, kielégítő), erről már sokszor vitatkoztunk: abból kell kiindulnunk, hogy valamelyik szereplő a saját érzelmi/szexuális stabilitásának megőrzése érdekében bevon egy harmadik (esetleg negyedik, ötödik) partnert. A párkapcsolat stabilitásához a tagjainak is stabiloknak kell lenniük, de ha valaki éppen attól instabil, ami a kapcsolatában zajlik, akkor lehet, hogy egy új stabilitást egy új partnerrel képes csak elérni.
Ha azonban kiderül a hűtlenség, akkor több út is elképzelhető: 1) a hűtlenséget érzelmileg elviselni nem tudó fél borít mindent: ebben az esetben a szeretőzés tényleg nem volt fenntartható, 2) a hűtlen dönt úgy, hogy megszakítja a kapcsolatot a szeretőjével (szeretőivel) – persze ez sokszor a megcsalt fél teljes destabilizációjának láttán következik be, és előfordul, hogy hónapokba telik), 3) kialakul egy olyan stabilitás, amely a szeretőzést is magába foglalja. Immár nem titokban, hanem nyíltan vagy hallgatólagosan. Ebben az utóbbi esetben a szerető a párkapcsolati rendszer részévé válik, és a „hűtlenség” fenntartható lesz. Nem olyan instabil helyzet, amelyre mindenképp szakítás útján kell gyógymódot keresni, ahogy arra a legtöbb párterapeuta, akitől cikkeket olvastam, egyedül érvényes megoldásként gondol.
De nézzük most a másik oldalról, a szeretői viszony oldaláról ezt a kérdést: tényleg bukásra van-e ítélve minden olyan kapcsolat, amely egy vagy két hivatalos kapcsolat oldalvizén jön létre? És aki évekig benne marad egy hasonló kapcsolatban, az csak a saját jövőjét emészti-e fel, ahogy oly sokan gondolják?
Senkit nem fog meglepni, hogy szerintem nem. Nincs bukásra ítélve minden szeretői kapcsolat, hacsak annyira nem, mint a legtöbb „nem szeretői kapcsolat” (házasság, együttélés, együttjárás). Hiszen a szexuális/romantikus szövetségek nagy részének nem a halál vet véget, hanem az unalom, a monotónia, esetleg egy másik, erősebb érzelem felbukkanása, és még sorolhatnám az okokat.
Hogy ki mit vár a jövőtől, kinek milyen vágyai vannak szexuális/szerelmi szinten, az rendkívül sokféle. Az, akinek az egyetlen elfogadható forma a monogám házasság, még akkor sem fogja elhinni, hogy lehetünk boldogok egy szerelmi viszonyon belül, ha a dolog teljesen nyilvánvaló. Ugyanis nem mindenki célja a stabilnak gondolt, hosszú távúnak nevezett, mindenki által elfogadott házasság vagy együttélés, nem mindenki számára az az érzelmi biztonság, ha valakivel egy fedél alatt él, és esetleg számíthat rá, hogy a társa majd ápolja, ha beteg lesz. (Ugye, ez egy házasságban sem garantált, millió dolog jöhet közbe...)
A fenntarthatóság nem a kapcsolati formából, hanem a kapcsolat dinamikájából fakad elsősorban, meg persze egy csomó, külső körülményből. Amennyire a házasságot felboríthatja a szeretőzés (na meg ezer más tényező), a szeretőzésnek is véget vethet a házasság (meg ezer más tényező) – vagy abban az értelemben, hogy a szeretőt dobják az elsődleges kapcsolat miatt, vagy úgy, hogy a viszonyból lesz elsődleges kapcsolat.
Volt egy szavazás a blogon, amelyből az derült ki, hogy a hűtlenség miatt lebukott emberek kb egyharmada (35%) vált el, nagyjából a fele (48%) túljutott a dolgon válás nélkül, 16% még abban a fázisban volt, hogy nem lehetett tudni, mi lesz a kapcsolatával. Tehát mondhatjuk, hogy 50% esélye mindenképp van egy házasságnak/párkapcsolatnak arra, hogy túlélje a hűtlenséget, de sejtésem szerint még több is, mert a 16%-nak sem 100%-a fog váláshoz vezetni.
Ha pedig azt vesszük, hogy sokan folytatják a hűtlenséget lebukás után is (bár erről nincsenek százalékos adataim), akkor bőven vannak esetek, amelyekben a hűtlenség fenntarthatónak bizonyul. Hogy ez milyen gyakran megalkuvás kérdése, milyen gyakran vezet az elsődleges kapcsolat kiüresedéséhez (valószínűleg akkor, ha az már korábban se működött), és milyen gyakran bizonyul minden résztvevő számára érzelmileg is elfogadható, élhető rendszernek, arról nagyon nehéz lenne adatokat szerezni. Mindössze annyit mondhatok, hogy ismerek ilyen eseteket, tehát léteznek, csak pont ezekről nem szokás beszélni, mert az ilyen kapcsolatok a diszkréción alapulnak, és nem kerülnek be a hírekbe. Sőt, párterapeuták elé se kerülnek valami sűrűn, mert nincs rá szükségük.