A szeretői lét két alapköve a rejtőzködés és az osztozkodás. Egyik sem olyasmi, amire fel lennénk készülve neveltetésünknél fogva. A legtöbb ember fiatalon úgy gondolja, hogy a szerelemhez hozzátartozik egymás felvállalása és a kizárólagosság. Vagyis ha ezek egyike sem valósul meg, akkor nem teljes értékű vagy egyenesen megalázó a kapcsolat. 


Az, hogy valaki felvállal-e bennünket és ha nem, akkor miért nem, nagyon kényes probléma. Minél kevésbé formális egy kapcsolat, annál kevésbé tud róla a környezetünk, de ha még pletykák terjednek is arról, hogy ki kivel kavar, az azért egészen más, mint a teljes nyilvánosság előtt megélt kapcsolódás. Bár sokszor épp a nyilvánosság teszi tönkre az intimitást, mert amint beengedjük az életünkbe a szerepmodelleket, az elvárásokat, a haladni kell valamilyen irányba felfogást, annál kevesebb szabadságunk marad.

Miközben vágyunk arra, hogy büszke legyen ránk a partnerünk, nem biztos, hogy szívesen fizetjük meg ennek az árát: mégpedig azt, hogy mindenki bele fog szólni a kapcsolatunkba, mert a felvállalás persze ezzel is együtt jár. Vannak, akik számára egyébként a státusz, vagyis az, hogy felvállalják őket, nagyobb jelentőségű, mint az, hogy a kapcsolat intim részeim mennyire működnek, arról nem is beszélve, hogy a felvállalásnak mennyi anyagi vonzata is van. 

A szeretőt általában nem vállalják föl. Esetleg, mert nem is lehetne, a kapcsolat titkos, vagy nem teljesen titkos, de nem is teljesen nyilvános, és még akkor is fejfájást okozhat a nyilvánosság elé lépés, ha egyébként poli szeretőkről van szó, akik azonban nem kívánnak újságok címlapjára kerülni. Mert minden olyan kapcsolat, amely kilóg az elfogadott keretek közül, kellemetlen következményekkel járhat, sőt, minél nyíltabban szembemegy a szokásjoggal (lásd: a szerető maradjon titok), annál jobban felháborítja az embereket. 

A titkolózás/ felvállalás skálán is sok fokozat van persze: az extrém óvatos ember minden óvintézkedést megtesz annak érdekében, hogy sose bukjon le... Nem tudom, ki hogy van vele, de aki ennyire retteg, azzal nekem biztos nem lenne kedvem semmihez. Nem vágyom arra, hogy nagy nyilvánosság előtt bemutassanak mint hivatalos mistresst (elég vicces lenne), de egy nagyvárosban lakva mégiscsak ahhoz szoktam, hogy nem sötétben rejtőzködve kell találkákra mennem. 

Az megint más, ha mindkét fél házas, de az egyik már szívesen kilépne a kapcsolatából, és emiatt annyira fesztelenül viselkedik akár tágabb baráti vagy szakmai körökben, hogy szükségtelenül növeli a lebukás kockázatát. Ezzel tulajdonképpen ki akarja kényszeríteni, hogy minden boruljon, noha a szeretője nem erre vágyik. 

A másik sarkalatos pont az osztozkodás. Akinek van testvére, az megtanulhatta, hogy mindenen osztozkodni kell, és semmi nem lehet egyedül a miénk, de lehet, hogy éppen emiatt alakult ki benne nagyobb igény arra, hogy valami mégis csak az övé legyen, nevezetesen a partnere. Aki így áll hozzá, az csak szenvedni fog a szeretői helyzetben, mikor vége a randinak és a partner hazamegy a Másikhoz, akivel általában megszámlálhatatlanul több időt tölt, mint a szeretővel. 

Az időfaktort általában ellenkező irányból nézik: a szerető mennyit vesz el az elsődleges partnertől... és nem onnan, hogy az elsődleges partner mennyi időt tölthet a saját férjével/feleségével, amit a szerető adott esetben veszteségnek érez. Főleg, ha még kommunikáció sincs vagy csak elvétve van valamennyi. 

Hiába igaz, hogy a legtöbb együtt élős kapcsolatban a felek kevés minőségi időt töltenek együtt, és rengeteg az üresjárat, a rutin, az éppenséggel egy légtérben, de lélekben másutt vagyunk időszak, a szerető szemszögéből, főleg, ha neki nincs partnere, ez végtelennek és paradicsominak tűnhet. (Azt hiszem, attól a puszta ténytől, hogy az ember élt már házasságban, főleg, ha az nem volt túl jó, egészen másképp fogja értékelni ezt a pozíciót: a szingli szerető sokkal nagyobb illúziókat táplálhat a családi élet gyönyöreivel kapcsolatban, mint mondjuk az elvált.)

Ahogy olykor mindenkire rájöhet a vágy, hogy felvállalják a nyilvánosság előtt, általában még a szeretői léthez egyébként hozzászokott emberek sem folyamatosan boldogok attól, hogy nem ők az egyetlenek, főleg, ha ez valamilyen konkrét hátránnyal jár (külön töltött ünnepek, betegség idején látogatási tilalom, és így tovább). 

A szeretőzés akkor működik hosszú távon is, ha alapvetően egyik dologgal sincs nagyobb problémánk, illetve olyan szerencsések vagyunk, hogy a kapcsolatunk nem nagyon korlátozó. Ha a rejtőzködés szükségessége már megalázó bujkálással jár együtt, illetve az osztozkodás során már olyan kevés jut nekünk, hogy azért már nem éri meg áldozatokat hozni, akkor felborul az egyensúly és nem sok értelme lesz folytatni. (Illetve ha mi is több partnerrel rendelkezünk, akkor a ritkán látott szerető nem jelent gondot, de ez már egy komplex rendszer része és sokszor szervezési problémák miatt nem működőképes.)